Ebben a posztban összeszövök régi és friss olvasmányélményeket, egy kiváló cseh dokumentumfilmet, amit a héten vetítünk a Paloznaki Pajtamoziban és a legkiválóbb nyaralást, az idei tiszai evezésünket.

Az úgy történt, hogy az Ady-vers, ami gyakran eszembe jut a Tiszánál, rímelt Klara Tasovska dokumentumfilmjének címére.  A főhős érzékeny művész, majd queer identitása itt számtalan veszély, sérelem, fenyegetettség közepette formálódik a szocialista Csehszlovákiában. A legszebben talán Pilinszky János fogalmazta ezt meg egy írásában, amelyet egy párizsi, az ottani holokauszt múzeumban tett látogatás ihletett.

Eszembe jut a gyönyörű kép: a világ halála után az üdvözültek fehér kavicsot kapnak kezükbe, melyre rá lesz írva valódi nevük. S a másik kép, gyermekkori emlék, amikor a folyóparton kavicsot kerestünk, s ezer és ezer közül kiválasztottunk egyet. Mit is kerestünk a gyermekkor mitologikus partjain? Nyilván nem egy kavicsot, hanem a mi kavicsunkat, valódi nevünket, azonosságunkat, identitásunkat – amit azóta is keresünk minden valódi érzelmünkben és gondolatunkban. (Pilinszky 1971)

Ami a filmet különösen érdekessé tette számomra, az egy rövidke rész, amelyben a főhős Libuše Jarcovjáková, hogy depresszióját enyhítse, elindul fényképezőgépével egy cigány bálba. Utána, a friss ismeretségek nyomán dokumentálni kezdi: „Lenyűgöz, ahogy tökéletesen a jelenben élik az életük. Mintha nem lenne holnap. A lelki társaim: ők is számkivetettek a saját országukban.”

Ez a rövidke megjegyzés, a fotók őszintesége és rendkívüli bája, varázsa felidézett bennem egy korábbi munkámat, a Kovács Endre barátom (hasonló szellemiségű, szinte ugyanakkor készült) munkáiból rendezett kiállítást a 2B Galériában. Ehhez írtam egy tanulmányt, s a kutatás során felhasználtam azokat a remek írásokat, amelyek a romák és az avantgárd kapcsolatát tárják fel, a bohém (művész)jellem eredetét a cigányok tizenkilencedik századi metaforikus alakjához kötik. Kedves költő barátom, Balogh Attila, az általa alapított Cigányfúró c. lap első számában megnyitotta a csatlakozás lehetőségét, a „nem vér szerinti, hanem szellemi rokonok előtt”, s egy „avantgárd kisebbségszellemű” folyóirat létrehozását tűzte ki célul.

„Mi, romák: kritikai szöveggyűjtemény kortárs művészetről” címet viselő kis kötetben több kiváló írás közelíti meg művészeti példákon keresztül a romák által képviselt értékrend, életmód metaforikus felhasználását az ellenkultúrák, pl. a bohémvilág kialakulásánál. (Bohémia bár Csehország neve volt, a 15. századtól kezdve Franciaországban a romákra is használták, tudjuk meg a másik idézett, kiváló szövegből, Gottfried Juli kutatásaiból.)

„Mi, romák” – mondhatom, mert az életem történetei elválaszthatatlanok az ő történeteiktől.

Egymás történetét írjuk, és itt már Karafiáth Orsolya megrendítően őszinte könyvére, Egymás könyvére gondolok, egy „szerelmes barátság”, élet-halált megvető igaz meséjére gondolok.

A legszebb rész olvasását elnyújtva, az élményt elmélyítve, a Tisza-parton, kagylóhéjak közt keresgéltem: még nem az vagyok, aki lenni akarok.