Móró Zsófia: Anómia, 2026.02.07. – 03.03.
ISBN+ Baross u. 42, 1085 . Fotó: ISBN

Annyi archívumos ügyem, ügyletem, kutatásom volt az elmúlt pár évben, össze sem tudom számolni, de mind különböző. Az egyik legkedvesebb, az Artpool-kutatás műhelymunka szakaszában, igen aktívan és produktívan vett részt Móró Zsófia, akinek a kiállításáról most írni fogok.

Akkor ismertem meg, amikor nagy szerencsémre felkértek a MOME-n írt, egészen különleges mestermunkájának és szakdolgozatának a bírálatára. „A diplomamunkám egy személyes hagyaték feldolgozása, amiben apám 25 évvel ezelőtti eltűnésének körülményeit vizsgáltam egy performatív kiállítás keretében. A SORRY M.P. egy kutatási folyamatot lezáró kiállítás, amit a nappalimban rendeztem meg, ezzel egy köztes, félnyilvános teret létrehozva. A lakás egyszerre volt az 1998-as eseményeket feltáró munka helyszíne és az az intim tér, ahol ezt a privát történetet kinyitottam a nyilvánosság számára. A kiállításon az idő során kialakult különböző, de párhuzamosan jelenlévő narratívákat mutattam be hivatalos és magán dokumentumokon keresztül. A lakásba érkező vendégeket egy részvételi kutatásra és nyomozásra invitáltam, ahol együtt gondolkodtunk. Ebben a szituációban vizsgáltam a személyes és kollektív közti határokat.” (Móró Zsófia absztraktja)

A kiállítást a leírás alapján ismertem meg, a szakdolgozatban feltárt elméleti, kutatási háttér tette teljessé a képet. Nagyon pontos, tudatos és okos munka volt. A megközelítés pedig azért érintett meg, mert épp kevéssel előtte vehettem részt a Ludwig Múzeum egyik tárlatához kapcsolódó eseményeken, oszthattam meg reflexióimat a térben elhelyezett videón a traumaábrázolásról és a kiváló kiállításról. Innen származtak friss élményeim, tudásom, amelyet a bírálatba építettem, ily módon:

„A felvétel (Zsófi dokumentációja – P.A.) a lakásba érkezéssel kezdődik (fokozatosan tárul elénk a tér, halljuk a parketta recsegését, ám nem látjuk az érkező személyt). Utána megjelennek a különböző látogatók bevonódás közben, ráközelítünk egyes dokumentumokra, mintha magunk is jelen lévő befogadók lennénk. A performativitás funkciója itt mindent felülír, és a szerző szándékai szerint alakítja a befogadási folyamatot. Az utolsó jelenetben feltűnik Móró Zsófia: lebontja a kiállítást. Egyenként leveszi a falról az archívum darabjait, és egy dobozba helyezi azokat. (Az ugróvágás eszközének alkalmazása szerencsés megoldás volt: elidegenít, megteremti a távolságot, amelyre valóban szükség van a túlzó drámaiság megfékezésénél.)

Így teremtődik meg számunkra Ő, egyszerre elbeszélőként és szereplőként. A szakdolgozat írása, a mestermunka elkészítése lehetőség egy jobb történetre (better story), amely Dina Georgis elmélete szerint azzal, hogy belépünk a sérülés terébe, valódi lehetőséget ad a traumafeldolgozásra. Ugyanakkor átadhatóvá teszi az átélteket, a befogadót kapcsolódásra készteti, s miközben érzékenyít, az élményt önmagán túlmutatóvá, művészetté alakítja.”  (Részlet P.A. opponensi bírálatából.)

Nos, a jelenleg látható ISBN kiállítás és ahhoz kiadott csodaszép kiadvány egy újabb fejezete ennek a kutatásnak, feldolgozásnak. Megjelennek benne újabb elemek, motívumok, de az a finom, légiesség, amely Zsófi lényének sajátja áthatja a részvételiség módját is. Ezt azért emelem ki, mert a kortárs művészetben gumifogalommá vált, amúgy szinte nélkülözhetetlen elem, sokszor értelmét, jelentését veszti. Itt nem. A falon kiállított dokumentumokat, az apa eltűnésének és nyomainak társadalomtörténeti, politikai kontextusának megjelenítését a tér közepén elhelyezett asztalon kézbe vehetjük, rakosgathatjuk, mintha a nyomozás / kutatás a befogadás része kellene legyen. És azt hiszem, ez a kulcsa Zsófi tárlatának. És persze a megvalósítás technikái, a finom érzékiség, a földgömb fotók, azokkal a lehetséges helyszínekkel, ahol az apa menedéket, búvóhelyet találhatott, ha nem halt meg. Hát én ettől majdnem elsírtam magam.

És még egy dologtól. A kiadványban, „A korszak és az egyén” c. Dezső András oknyomozó újságíróval felvett beszélgetés első oldalán találtam egy fura kis képet, egy delfinről, amely az oldal réseibe volt betűzve. Furcsállottam. Akkor nyert jelentést, amikor a dokumentumok alapján tudomást szereztem az apa matricák iránti különleges vonzódásáról, s megtaláltam a fotót, amelyen a noteszére ragasztott delfin matrica volt látható. Megint majdnem elbőgtem magam.

Móró Zsófia egészen különleges munkát végzett: híján van minden harsány, tendenciózus, erőltetett művészi archívum- és traumaábrázolásnak. Amit helyette letett, az valóban a személyes és politikai összefüggéseinek megfelelő eszközökkel való feltárása, érzékeny, mégis tárgyszerű, fegyelmezett, mégis szívbemarkoló megjelenítése. M.P. nagyon büszke lehet, lehetne rá.

És én is az vagyok. A szakmámban gyakran mellőzöttnek éreztem magam, erről már írtam, nem fogom ragozni tovább, mert Kenyában szerencsére sikerült kigyógyulnom, elengednem. Viszont amikor tanítványaim bármilyen hatásomról visszajelzést adnak, az maga a paradicsomi boldogság😊.

Ám nyomokat, az AI-nak hála, egyre érdekesebben hagyunk magunk után. Ezt még elmesélem. A kiállítás címéről eszembe jutott egy korábbi írásom, amelyet betemetett az Artportal elérhetetlenné vált archívuma. A link tehát nem él, ám az AI pontos összefoglalót adott róla. Nagy kár, hogy Móró Pál eltűnésekor mesterséges intelligencia még nem állt rendelkezésre, kíváncsi lennék, miket, hogyan ásna elő.