A lényeg nem is annyira a megélhetés biztosításán volt, mint inkább a közegellenállás legyőzésén. Bár kacérkodtam az őstermelő / kistermelő vállalkozás mellékes kidolgozásával, nem volt elég türelmem, elszántságom hozzá, így a fő tevékenységeim továbbra is a tanítás és a kutatás maradtak. A magyar akadémiai közegben (lehetséges, külföldön is, azt még nem próbáltam,) a szabad szellemi, intézményes háttér nélküli lét egyértelműen csodálkozással vegyes ellenérzést, sőt, esetenként elutasítást vált ki. A feltételezhető okokat sorolhatnám, de nem fogom, színtiszta spekuláció. Akkor is negatívumként értékelik, ha te magad választod, az ellenállás egy formájaként.

Közben az ELTE követelményei szerint összeállítottam a habilitációs anyagomat, ami gyakorlatilag az elmúlt tizenöt év oktatási és tudományos eredményeit tartalmazza. Megtartottam az előadást filmemlékezeti témából, film és kortárs művészet kapcsolatáról. Többen megkérdezték, minek, hiszen nem jár vele számomra egyetemi előmenetel. A rendszerezés során a tényekhez emlékek áradata társult, ezeket persze nem írhattam bele; nagyon szeretek tanítani.

Tanulni azonban még annál is jobban. A számtalan olvasmány, esemény felsorolásával nemcsak szerteágazó érdeklődésem mintázata rajzolódott ki, hanem a magyar szellemtudományok, művészeti élet gazdagsága is egyértelművé vált. Bár sok külföldi forrást használok, az anyanyelvem magyar.

Az év egyik legfontosabb munkája az Artpool Művészetkutató Központban elkezdett archívumkutatás, ami valójában az eddigiek folytatása. Csakhogy nem akármilyen közegben. Az elképesztően izgalmas beszélgetések Galántai Györggyel és Klaniczay Júliával, az archívum felépítése és tartalma újra tanulási lázba hoztak. Úgy kezdtem látni a világot, s benne magam, mint – úgy képzelem – kisiskolásként, olvasás közben, amikor minden tudás egy nagy egész részeként, végeláthatatlan, feneketlen mélységből kincsként bukkan elő, s én nem küzdelmes harcot folytatok a megszerzéséért, hanem könnyed felszabadultsággal ott találom mellette magam. Ezt az állapotot kétségkívül Galántai György világlátása, az archívumi anyagok tanulmányozása, Klaniczay Júlia tiszta, rendszerező szemlélete, olvasmányaim idézték elő. (Véletlenül az első iskolaévem, Balatonboglári Kápolnaműterem bezárásával esett egybe, amely az alapító művész számára a Képzőművészeti Egyetem után második iskolája volt.)

A kutatás szerves velejárója kiváló fiatal kutatókkal végzett műhelymunka, a módszertanát most fejlesztem eddigi tapasztalataim, de leginkább a helyi adottságok alapján. Legfontosabb jellemzője, hogy nem tanítás, hanem egész más, Galántai megfogalmazásában „gondolatcsere”.

Tarr Béla filmrendező, nemrég a Werckmeister harmóniák (Werckmeisterische Harmonien) berlini vetítését követő beszélgetést számomra ismerős és igen kedves gondolatokkal zárta. Az utolsó filmje befejezése után, Szarajevóban tanított filmrendezést. Számára kétféle rendező létezik, a konformista, aki a filmipart igyekszik szolgálni, és a nonkonformista, aki a saját útját, nyelvét keresi. Ő a diákokat mindig erre ösztönözte, olyannyira, hogy nála is legyenek radikálisabbak, forradalmibbak. „Amikor a fiatal filmkészítőkkel dolgoztam, (nem nevezném ezt tanításnak), volt egy szlogenem: ’Oktatás helyett csak felszabadítást’” No education just liberation.

Olvasókönyvekben szerencsére nem szenvedek hiányt, most végre magam is írok újra – lelkesen, felszabadultan: még alakuló kézirat, de a címét már kimondani is boldogság.

Paloznak, 2023. december 19.

Februárban Pócsik Andivá intézményesültem, KATAs vállalkozóként indítottam az évet: a Metropolitan Egyetemen vállaltam néhány kurzust óraadóként, a Goethe Intézet számára a documenta-kutatás folyományaként, s az idei documenta 15 résztvevő OFF-Biennále több hajdani kiállításának kurátoraként egy beszélgetéssorozatot.

Nagyon visszafogottan vállaltam megbízásokat: szándékosan mind felsőoktatási fejlesztésekkel kapcsolatos. A lassú fejlődés híve lettem: nem akarok halmozni, tetézni, versenyezni, mindenütt ott lenni, mindenben helyt állni, látszattevékenységekkel elfedni a rendszer hibáit.

Találtam egy kiváló párhuzamot: az urbános akupunktúrához hasonlóan igyekszem olyan módszereket fejleszteni, amelyek kívülről történő kis beavatkozások, de ha eltalálják a megfelelő pontokat, beindíthatják a gyógyuláshoz szükséges élettani folyamatokat: a Romakép Műhely, a Magyar Egyetemi Filmdíj erre már bizonyságul szolgálnak. A társadalmilag elkötelezett, kritikai film- és művészetoktatás ehhez kiváló terep.  S én alkatilag terepmunkás vagyok, nem az akadémiai elefántcsonttoronyban van a helyem. Az írás, kutatás továbbra is fontos, kedves, bár most méltatlanul hanyagolt háttértevékenységek.

A fák híve lettem. S maradok kozmopolita fővárosi vidéki, „szív, ha üt, magyar”. Rendületlenül.

Budapest/Paloznak, 2022. április 14.

Fotó kredit: Oláh Norbert: A cigány művész szorongása (2021) c. installációjának darabjai. Fotó a művész jóvoltából

ÉLETEM VÁLOGATOTT TÖRTÉNETEI

1966-ban születtem Hajdúszoboszlón, munkásszülők harmadik gyermekeként. Apám, Pócsik Ferenc víz-és gázszerelő kisiparos, anyám, Dancs Julianna vasalónő volt, felmenőim mind tősgyökeres szoboszlaiak, szegényparasztok, cselédek. Két nővérem van, Valéria és Márta, úgy, mint én, első generációs értelmiségiek.

Az általános iskolát szülővárosomban végeztem, hat évig jártam a 3. számúba német tagozatra, majd az 1. számúba matematika tagozatra. Ezen a vonalon akartam továbbtanulni, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában, de a körzetesítés miatt nem vettek fel matematika specializációra, mivel az a helyi gimnáziumban is volt, hanem felkínálták az orosz tagozatot. Elfogadtam. A nyelvtanulás iránti vonzalmamat ez megerősítette, a második idegennyelvem az angol lett, de magántanulóként folytattam a német nyelvet, osztályozó vizsgát tettem, leérettségiztem belőle. Orosz-német műfordító szerettem volna lenni, ezért Szegedre felvételiztem a Bölcsészettudományi Karra, nem vettek fel. Az is motivált, hogy elmehessek otthonról, ezért nem fogadtam meg kiváló magyartanárom, Görömbei Andrásné tanácsát, aki a debreceni bölcsészkaron a magyar szakot javasolta. (Ha Szegedre megyek, talán korábban megismerem Müllner András kollégámat-barátomat, ha Debrecenbe, akkor Pusit, de erre később, máshol sor került. Ha viszont nem Budapesten tanulok, ma nem lennének örök barátaim Dudás Laci, Cseh Gergő, Cseh Edina, Emődy Zsolt, Molnár Mari, s ami a legfontosabb, nem Czeglédy Ákos lenne a férjem, s nem Sára, Bori, Ákos lennének a gyermekeim.)

1966-ban születtem Hajdúszoboszlón, munkásszülők harmadik gyermekeként. Apám, Pócsik Ferenc víz-és gázszerelő kisiparos, anyám, Dancs Julianna vasalónő volt, felmenőim mind tősgyökeres szoboszlaiak, szegényparasztok, cselédek. Két nővérem van, Valéria és Márta, úgy, mint én, első generációs értelmiségiek.

Az általános iskolát szülővárosomban végeztem, hat évig jártam a 3. számúba német tagozatra, majd az 1. számúba matematika tagozatra. Ezen a vonalon akartam továbbtanulni, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában, de a körzetesítés miatt nem vettek fel matematika specializációra, mivel az a helyi gimnáziumban is volt, hanem felkínálták az orosz tagozatot. Elfogadtam. A nyelvtanulás iránti vonzalmamat ez megerősítette, a második idegennyelvem az angol lett, de magántanulóként folytattam a német nyelvet, osztályozó vizsgát tettem, leérettségiztem belőle. Orosz-német műfordító szerettem volna lenni, ezért Szegedre felvételiztem a Bölcsészettudományi Karra, nem vettek fel. Az is motivált, hogy elmehessek otthonról, ezért nem fogadtam meg kiváló magyartanárom, Görömbei Andrásné tanácsát, aki a debreceni bölcsészkaron a magyar szakot javasolta. (Ha Szegedre megyek, talán korábban megismerem Müllner András kollégámat-barátomat, ha Debrecenbe, akkor Pusit, de erre később, máshol sor került. Ha viszont nem Budapesten tanulok, ma nem lennének örök barátaim Dudás Laci, Cseh Gergő, Cseh Edina, Emődy Zsolt, Molnár Mari, s ami a legfontosabb, nem Czeglédy Ákos lenne a férjem, s nem Sára, Bori, Ákos lennének a gyermekeim.)

Még ebben az évben ugyanis utófelvételivel jelentkeztem az Eötvös Lorand Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karára, jobb híján magyar-orosz szakra. Ez adott lehetőséget életem két meghatározó utazására, a Szovjetunióban töltött hat hetes, majd hat hónapos részképzésre Odesszában, illetve Moszkvában. A moszkvai Puskin Intézetben tapasztaltam meg a szocialista internacionalizmus eszméjét a gyakorlatban: afgán, venezuelai, angolai, bangladesi, keletnémet diákokkal barátkoztam, a bábeli kulturális zűrzavart (közös nyelv az orosz) elmondhatatlanul élveztem. Ezek voltak első útikalandjaim (korábban a külföld számomra Nagyváradot jelentette, annál távolabb nem jártam): szervezett út keretében mentünk el Örményországba, elszöktem Leningrádba (Moszkvát nem hagyhattuk volna el hivatalosan). Ekkor alakult ki – utólag így gondolom – antropológiai érdeklődésem.

A harmadik meghatározó utazás is ebből következett: a főiskola elvégzése után egy (Moszkvában megismert) amerikai tanár meghívójával kiváltottam a vízumot, és a szüleim ellenállása, az erős érzelmi visszahúzóerő ellenére 1988-ban elindultam az Egyesült Államokba, ám odáig soha nem jutottam el. Beiktattam ugyanis egy megállót Londonban, ahol épp akkor ismerőseim dolgoztak. Pénzt akartam keresni az amerikai repülőjegyre. Egy kiváló brit-spanyol lakóközösségbe költöztem, előbb partiszervíz cégeknél, majd remek ír munkatársakkal (a főnököm pályaelhagyó irodalomtanár volt) egy pubban dolgoztam, a cityben. Rengeteg barátom lett, ott maradtam. Közben leomlott a berlini fal (az állandó kérdés új ismeretségek során ez volt: „a falon át jöttem-e”, s ezt én mindannyiszor elképzeltem), kitört a romániai forradalom. Londont imádtam, eszem ágában sem volt továbbmenni, ottlétem utolsó hetén ismerkedtem meg felnőttkorom első nagy szerelmével, egy brit férfival, francia fordítóval. Az itthoni politikai események, a honvágy fél év után azonban visszahúzott, épp akkor, amikor szakképzettségemnek megfelelő állást találtam egy nyelviskolában: orosz és magyar nyelvet kellett volna tanítanom. A szerelmemmel öt évet töltöttünk együtt: hol ő jött Budapestre, hol én mentem Londonba, telefonfülkékben beszélgettünk (én megcsörgettem, ő az adott számon visszahívott, még mindig emlékszem a kagylók állott dohányszagára.)

Hazaérkezésem után nyelviskolában kezdtem dolgozni. Andrej Tarkovszkij filmjei hatására két fontos dolog történt velem: felnőttként megtértem, mert nagyszülői nyomásra reformátusnak megkereszteltek ugyan, de a családomban senki nem hívő rajtam kívül. A másik, hogy elkezdett érdekelni a filmművészet. Elméleti filmszak ekkor még nem létezett: az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskolán viszont egy „filmterjesztő” szak igen: ez nem diplomát, hanem felsőfokú szakképesítést adott. Itt találkoztam kiváló filmtanárokkal: többek között Lányi Andrással, Gelencsér Gáborral, Horváth Györggyel, Kövesdi Gáborral, Antal István (Juszuffal), és érintett meg Andrej Tarkovszkij még mélyebben Gelencsér Gábor filmelemző óráin, aztán inkább Bódy Gábor és az amerikai underground filmek hatására az idő. (Bódy mindig velem maradt: szó szerint minden újabb munkámba magammal viszem, mindig másképpen, de elmaradhatatlanul.)

Ezalatt továbbra is nyelviskolai tanár voltam vállalkozóként, rövid ideig az Érdi Újságnál dolgoztam egy szerkesztő barátom mellett. A Magyar Mozgókép Alapítvány egyik pályázatán elnyertem David Bordwell monstrum narratológiai szakkönyvének a fordítását. A filmterjesztő szak elvégzése után rögtön megpályáztam egy állást a Magyar Filmintézetben, az Örökmozgó Mozi műsorszerkesztője lettem. Ez volt az első állásom, ahol a helyemen voltam, de vállaltam más izgalmas szakmai feladatot is, részt vettem az I. Titanic Fesztivál szervező stábjában.

Közben megtaláltam a valódi páromat, Czeglédy Ákost, akivel már a főiskoláról ismertük egymást, de egy paloznaki falunapon 1993-ban hirtelen szerelemben találtunk magunkat. 1994-ben házasságot kötöttünk. Ő ekkor már egy korábbi kapcsolat miatt Paloznakon élt. Rövid ideig ingáztam, majd az első lányunk, Sára születése után, ugyanezen év őszén én is odaköltöztem. Hamarosan megszületett a második lányunk, Borbála. Közben kinőttük a családi nyaralót, egy régi magtárat, lebontottuk a mellette álló másik nyaralót, egy régi parasztházat, és a helyére felépítettük azóta is otthonunkat. Ide született a harmadik gyermekünk, Ákos. A fiam születésével egyidőben az addigi magyar-történelem tanár férjem a falu polgármestere lett, azóta is az. A három gyerek felnőtt: többé-kevésbé elköltözött, Sára kulturális antropológus lett Lyonban, Bori közgazdász Budapesten, Ákos most Paloznakon él, távoktatásban hangtechnikusnak tanul. Rengeteg barátjuk van (úgy, mint Ákosnak és nekem), s szerencsére mind úgy jön-megy ott, mintha otthon lenne.

Az én szakmai pályám kisebb-nagyobb döccenőkkel újraindult. (A hosszúra nyúlt GYES, főállású anyaság után a filmintézet nem vett vissza távmunkában archivátorként sem.) Munkanélküli segélyre kényszerültem, a környéken reménytelen volt munkát találnom. Kompenzációként elvégeztem a mozgóképtanár szakot az ELTE-n. Kritikákat írtam, műfordítással is próbálkoztam, majd egy különös fordulat után elkezdett érdekelni a roma kultúra. Tanulni akartam újra, ezért jelentkeztem a Pécsi Tudományegyetem levelező képzésére, romológia szakra. Megtanultam a beás nyelvet, részben kiváló nyelvész tanáromtól, Orsós Annától, részben Bogdán Anna szaktársamtól és az anyukájától Tamásiban. Elkezdtem roma témájú filmeket elemezni, s kutatni a romareprezentációt. Meghatározó szakmai kapcsolataim kezdtek kialakulni Szuhay Péter antropológussal, Kőszegi Edit filmrendezővel, Beck Zoltán irodalmárral, Junghaus Tímea művészettörténésszel. Különféle megbízásokat kaptam. A legbizarrabbat Rudi Zoltántól, az akkori köztévé elnökétől az olaszliszkai lincselés médiareprezentációjának feldolgozására. Mire kész lettem volna, addigra őt leváltották, de a tanulmány aztán megjelent a Beszélő folyóiratban.

Ezzel felvételiztem az ELTE Filozófiatudományi Intézetének akkor induló Film, – Média- és Kultúraelméleti Programjára, amelyet György Péter alapított. Soha korábban és azóta sem szerettem volna ennyire bekerülni egy intézménybe (a villamoson odafelé József Attilát szavaltam), s azt tanulni, amire vágyom, s amire igazán szükségem van. Miután felvettek, minden az elvárásom szerint történt. Remek csoporttársaim, kiváló tanáraim voltak: (újra) Gelencsér Gábor, Hammer Ferenc, Gács Anna, Müllner András, Kovács András Bálint és akit mesteremnek tekintettem, György Péter.

A kutatás, tanulás lendülete és öröme, a bizonyítási vágy, de legfőképp a szörnyű emlékű ingázás, megnehezítette az addigi vidéki, családi élet harmonikus fenntartását, és ez fordítva is igaz. A gyermekeim szépen nőttek, én mindenfélével próbálkoztam, szerettem a helyet, a kertünk gondozását, egy időben még abból is próbáltam vállalkozást teremteni, piacozni kezdtem. És a helyieket is: akkoriban élénk közösségi életet élt épp a mi korosztályunk, az egyesületen belül elkezdtem csoportba szervezni a gyerekeimmel egykorú fiatalokat, közösségi tanulmányútra vittem őket, hagymát pucoltam a falunapok gulyásához, sütöttem a tortát a versenyre, a legszebbet a falu azóta elhunyt örökemlékű fuvarosáról, Vas Gabiról mintáztam, árultam a rendezvényeken, kiállításokat nyitottam meg és rendeztem egyszer Sára Sándor műveiből, megállás nélkül vendégül láttam a barátainkat és a falu barátait, pajtamozit szerveztem nyaranta éveken át… És táncoltam rengeteget Ákossal. Nem voltam annyira tudatos, inkább ösztönös, és alighanem nagyon boldog.

De mindenképp félig. Mindenhol félig. És a két fél nem vált egésszé. Minden elért eredmény ellenére egyre válságosabbra fordult az önértékelésem.

A doktori program elvégzése után Gelencsér Gábor témavezetőm ajánlására elkezdtem tanítani a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, első évben óraadóként, aztán állásban. Ez volt az első olyan munkahelyem, ahol a tudásomnak megfelelően kezdtem építkezni, fejlődni, az akkoriban még működő kultúrharcmentes munkaközösség, és a kiváló diákjaim hatására. De mindezalatt tovább vittem a PhD programon elkezdett Romakép Műhelyt, egy filmklubként, egyetemi kurzusként indult módszertani kísérletet, amely aztán remek projektté nőtte ki magát. Másodállásban fejlesztettem, alakítottam, előbb az alapító diákjaim közreműködésével, majd Müllner András tanáromból lett kollégámmal közösen. Mindenféle leágazásai voltak: Erste Alapítvány szervezésében kiváló workshopok, kortárs művészeti események, fesztiválprogramok például a Bánkitón és rengeteg közös élmény, felmérhetetlen tudás és tapasztalat. Rengeteg kiváló munkatárs. Ezeket és olvasmányaimat, gondolataimat próbáltam könyvvé formálni. Valamennyire sikerült, mert megjelent. A doktori címet is megvédtem: a diplomámról képet akasztottam ki a szüleim szobájának falára.

Közben a Pázmány Egyetem támogatott: konferenciautakkal, Erasmus oktatói programmal, imádtam utazni, s tanulni közben. Beépítettem a tudást a kurzusaimba, kiváló nemzetközi kapcsolatokat éptettem, de fejlesztésekre nem nyílt valódi lehetőség.

Volt egy rövid, s meglehetősen fontos epizód, mindentől függetlenül, egy DAAD ösztöndíj két hónapig Berlinben. A Múzsa dalolt, s röpke ideig én Én voltam ott, egészen. Épp akkor vettünk meg egy lakást Budapesten, a Teleki téren, ami sokáig zsidó imaházként működött. Beköltözhettem az elmúlt időbe, s a jövőmet ott építgetem. Józsefváros elkötelezett és aktív polgára lettem.

Az eltelt másfél évtizedben a politikai, társadalmi klíma jelentősen megváltozott. Szinte rögeszmésen ragaszkodtam ahhoz az aktivista elképzeléshez, hogy itt valamit tenni kell. Szerveztem, kényszeresen és örömmel; bekapcsolódtam szerveződő közösségekbe, de mindezt már Budapesten. Paloznak a változásokkal együtt megváltozott, s én is megváltoztam.

Tavaly nyáron megpályáztam egy kutatói ösztöndíjat, amiről azt gondoltam, teljesen reménytelen. De szép álomnak tűnt, épp nekem való. S ha megkapom, nem úgy, ahogyan az eddigi fejvesztett kapkodások, próbálkozások, véletlen összekapcsolódások, hanem máshogyan, vezet valahová.

most itt vagyok

Kassel, 2021. július 31.