Kampalában is kicsit Kenyában

Mabamba Swamp, Lake Victoria

Nairobiból Kampalába busszal utazni egy elvetemült ötlet, visszafelé is bevállalni, igen nagy bátorságot és elszántságot jelent. Alapból 12-14 órás út, ebből 10 éjszaka, még nézelődni sem lehet. A határon két órát állsz sorba hajnali 2-kor. A miénk 4 órás késéssel érkezett, egy napba tellett kipihenni az utat.

Az első szállásra azért esett a választãsom, mert olcsó volt, de szépnek tűnt, s a város széli negyed a Lake Victoriához volt közel. Csak helyiek lakták, akárcsak Mombasában Bamburit, amely számomra hamar nyumbani, otthonom lett. Kitendéhez sok idő kellett volna még, hogy egymáshoz szokjunk. Az ugandaiak általában távolságtartóak, a nyelvük, a luganda sem hasonlít a szuahélihez. Ezt a környéket vegyesen lakják kicsit módosabbak és szegényebbek, a házak, udvarok gondozottak. Mindent a vörös színű agyagos földből készítenek, vályogot vetnek, téglát égetnek, s ezeket díszítgetik. Nekem nagyon bejött, a paloznaki nyári konyhánkat épp erre az árnyalatra akartam festeni.

Kitende, Kampala

A tópartot megközelíteni nem volt egyszerű. Sikerült bekeveredni egy nagyon fura, öntörvényű Bolt sofőrnek köszönhetően egy óriãsi golfpályás kertben fekvő wellness szálloda kertjébe. Egyáltalán nem akartam odamenni, de végül csodaszép séta lett. Fehérként bárhová beengednek, legfeljebb bent megkérdezik, odatartozol-e, s hacsak annyit felelsz, látogatóban, a kutya sem törődik tovább veled.

Egy természeti csodát sikerült felderíteni, de azt alaposan. A Swamp Mabambát egy helyi halfajtáról nevezték el, korábban kedvelt halászati hely volt, ma környezetvédö egyesület visz be turistákat motorcsónakon. Több mint 300 madãrfajta él itt, a növényzet pedig maga a csoda. Óriási bóbitás növények, páfrányok, vízililiomok…ahogy haladtunk egyre beljebb, úgy éreztem magam, mint Alíz Csodaországban. Pedig a legnagyobb csoda csak bentebb ért. A leghíresebb madárfajta, a shoebill, a papucscsőrű madár egy természeti tünemény. A több mint ezer hektáros mocsárban mindössze 10-15 egyed él, s az egyiket megtaláltuk. Pontosabban, várt ránk. Karnyújtásnyira álltunk meg tőle, s amíg a guide mesélt a szokásairól, barátságosan méregetett. Legszívesebben megöleltem volna, ha tehetem.

Lake Victoria, Mabamba Swamp, egy természeti tünemény: a papucscsőrű madár

A parton óriási piac terült El, sikerült is friss halat vennem, mchichát köretnek, akárcsak Mombasában. Isteni lett. A szálláson egy kis mini tűzhely fölé hajolva, ugyanazt az edényt újra és újra elmosva is megy a főzés. Söt. Az ízek ettől is mások talán. Amúgy hol net, hol áram nem volt, s ha az utóbbi elment, persze az előbbi sem működött… De Bamburiban megedződtem, és most jobb powerbank volt nálam.

Nem messze egy bár lehetett, ahol egyetlen éjszaka maradtak csendben, az áramszünet idején. Egyébként vagy disco vagy élő zene ment. Volt olyan, hogy a mikrofonjába a dj egész éjszaka üvöltve dumált, fogalmam sincs, hogy bírta, hogyan tudtak táncolni mellette. De ez a mikrofon, hangszóró egy általános szokás, az utcai árusoknál is van, s egyiket a másiktól sem hallani, a zajszennyezés pokoli.

Még egy helyi élményem volt, egy olyan kis üzletben, amelyet máshol soha nem láttam. A tulajdonos afféle városiasodott witchdoctor lehetett, csupa helyi alapanyagokból készített tárgyakat, gyógynövényeket, varázs- és gyógyerővel bíró mindenféléket árult. És nem turistáknak, hanem a helyieknek. Mindent végigkérdeztem, s ö boldogan mesélt. Végül jókora engedményt adott a választani -sem-bírok kosaram tartalmára.

Konkrétan nem volt több készpénzem, mint Laci barãtunknak anno Indiában…

Aztán vasárnap átköltöztem a belvárosba, hogy közel legyek az egyetemhez, és lássak mást is, például kortárs művészetet. Végül nagyon kevés helyre jutottam El, bãr ezek nem voltak messze, nagyon lefárasztott a közlekedés. A legszörnyűbb élményem az volt, amikor egy forgalmas úton próbáltam átvergődni ( zebrák, lámpák itt sincsenek használatban, akárcsak Kenyában), középen egy füvesített szigetre lépve katonák kezdtek valamit hadonászva kiabálni. Szerintük fűre lépni tilos, s hiába nincs kiírva, a tudatlanság nem ment fel senkit. Egy tetemes összeget kértek, enyhítésképp, az első opció, a letartóztatás után.

Amikor mérgemben mutattam a tárcám, s mutattam az ötödét,, +ennyi van, elvették, így is jó, és elengedtek. Durva korrupció.

A szállásadóm szerint konkrétan tolvajok, nyilván nincs ilyen szabály. S a legszörnyűbb, hogy egyenruhát viselnek.

A kicsi hostel, ahol megszálltam, alighanem Kampala egyik oázisa. Kenyaiak a tulajdonosok, két irtó kedves férfi, de a személyzet bár ha ugandai, hasonlóan segítőkész, ha nem is annyira nyitott. Körös-körül építkezések, impozáns kertes villák. A hostelhez egy kisebb hegyre kell felkaptatni, aminek egyik előnye a kilátás, a másik, hogy megszűnik a zaj. Kampalában jóval kevesebb a matatu, és jóval több a boda boda, ez a helyi tömegközlekedés. Szerintem élhetetlen, mint ahogy Nairobi is az. Hacsak nincs egy saját rezervátumod kerttel, ahonnan távmunkában dolgozol.

Acacia Villas, Upper Mawamba Road, Kampala

Itt kert is volt függőággyal, és két irtó helyes ónémet juhãszkutya. A konyha és egy klassz nappaliféle közös, nagyon könnyű volt ismerkedni. Én persze a szakáccsal barátkoztam össze, mivel korãn kelek, és a reggeli kávét az első naptól együtt ittuk, imádta a nescafemat… Ő közben készítette a reggelit, pl. csapátiba csavart omlette (rolex), s az utolsó reggelemet megkoronázva szamozat, a kedvencemet. Ezt fázisonként befotóztam, s meg s tanultam ízibe…

Készül a reggeli James végtelenül precíz ujjai között: zöldséges samosa

Bùcsúzóul kapott tőlem egy üveg kávét, hogy ne hiányozzak annyira, és hogy nélkülem is jól teljenek a reggelek. A helyi teát is imádtam, a piacon be is vásárolta nekem a hozzávalót, amíg el nem fogy, a reggelimhez ugandai gyömbéres babér teát iszom. 

Kortárs művészeti térbe nairobi-i kurátor barátom tanácsára mentem. A 32 fok építészete és működése is példaértékű. Most bővítik, vásároltam is téglát , hogy jobban haladjanak. Egy könyvet is, a címe Uhuru – Minor Accidents. Egy mérnök amatőr fotóit és naplójegyzeteit tartalmazza az ún. függetlenség utáni időkből. (Egy kenyai müvész nyomán ezt már mindig így fogom mondani…) So called independence…

Az óráim várakozáson felül sikerültek, főleg ez itt. Az Előadóművészetek Tanszék zene szakos hallgatói, végig figyeltek, s irtó jó volt beszélgetni velük. A hangot, azt hiszem, az adta meg, hogy mesélni kezdtem, mi milyen hatással volt rám az afrikai útjaimon, hogyan szövődnek egybe a hétköznapi tapasztalatok képzőművészeti élményekkel, miképp alakulnak át, regiszterváltással a néha sokkoló élmények. A diákok rácsatlakoztak, amikor Afrika és Európa „találkozásához” köződő társításokat kértem: tapasztalatból nyomták a kritikai elméleteket. Egyikük az európai fiataloknál gyakori mentális problémákról is beszélt, s hogy ennek a kényelem, s a szülő-gyerek viszony lehet az oka. Meggondolandó érveket mondott.

Ma a fogadótanár küldött egy elismerő levelet, annyira szépeket írt az óráimról, egészen megérintett. De én is remekül éreztem magam.

Department of Performing Arts, Makerere University, Kampala

Nairobiban megint van egy teljes nappalom az éjszakai felszálláshoz. Ebédre véletlen pacalt vettem, borzasztó volt, de ezt az egyet nem ismertem az étlapon…tiszta bolond vagyok a kísérletezéssel.

Aztán beültem az egyetemi könyvtárba, csend van és hűvös, kint virágoznak a campuson a zsakaranda fãk, az egész egy illatorgia, rengeteg klassz dolgot találtam a kutatásomhoz, aztán még járok egyet, s indulásig olvasgatok.

Repülök haza.

Istanbul Airport

Írta: Pócsik Andrea

2026.11.16.

Hasonló bejegyzések

Kenyai zarándoklatok a kortárs művészetek Mekkájába

Kenyai zarándoklatok a kortárs művészetek Mekkájába

Folytatódnak az Erasmus útjaim, hála a METU-nak, és magának a program nyújtotta lehetőségeknek. Idén rekord mennyiségű külföldi diákot tanítok, ugyanennek az Erasmus+-nak a keretében jönnek Mexikóból, Kolumbiából, mindenféle országokból, s vannak beiskolázott diákjaim szép számban a volt szovjet tagköztãrsaságokból. Hatalmasakat beszélgettünk arról, mit jelent nekik Európa, Kelet-Európa. Mondanak fura, s épp ezért nagyon is védhető […]

„Épp ide, még csak most”

„Épp ide, még csak most”

Bő hónapja érkeztem vissza Kenyából, visszatérés sok-sok veszteséggel, fájdalommal, mégis gazdagon. A közösségi itthonlétet, a tenni akarás újbóli feltámadását, a lukácsi szabadságfogalom szellemében a Bura Galériában élhettem át újra, s hogy ez nekem megadatik, azért...

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Pócsik Andrea
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.