Számomra nem díszlet, hanem a leggazdagabb életvilág, amivel valaha is találkoztam

Nem tudok már a távozásra nem gondolni.
Egy könyv volt, amit végesvégig a majdnem három hónapos itt tartózkodásom alatt olvastam, szépen
beosztva, mintha csak valami kivételesen finom édesség lenne, Karen Blixen regénye. Említettem
korábban, mennyire meglepett már az első fejezetekkel: tudjuk, hogy a filmes adaptációk gyakran
mennyire távol állnak az eredeti szövegtől, de ebben az esetben gyakorlatilag egy másik történetről
van szó. Abból a nagy hollywoodi kasszasikerből – hiába forgatták Karen farmján és házában -,
gyakorlatilag kimosták Afrikát, csak felépítettek hozzá az eredeti helyszínből egy díszletet. Sokakkal
találkoztam, akik látták a filmet, de senkivel, aki olvasta volna a regényt.

Karen Blixen Museum Fotó Samuel Tandiko Mwangome

Majd’ minden fejezete olyan vonatkoztatási pontként szolgált, amire kétlem, hogy bármilyen alapos
terepmunkára épülő antropológiai munka alapján, így, egy az egyben szert tehettem volna. Ezzel
korántsem becsülném alá a tudományos kutatást, sőt, egyszerűen más regisztereket használt Karen:
nem kutató volt, hanem gazdálkodó. Akkor is, ha a gyarmatosítók, telepesek befolyással voltak rá,
hiszen ő maga is az volt, a fehérek közösségéhez tartozott. És ez sokszor tetten érhető a
kijelentéseiben, a szóhasználatában, különösen az őslakos afrikaiak leírásánál sokszor használt
állathasonlatokban.
Feltételezésem, hogy a Denys Finch-Hattonnal való szerelem legalább annyit változtatott a
szemléletén, mint a környezet, a helyiekkel való közös munka, együttélés.
Az utolsó fejezetek borzasztó érdekesek. Rövidebbek-hosszabbak, tematikusan szerteágazóak,
mozaikszerű az egész felépítése, mintha a férfit ért tragikus baleset, és az utána következő elválás
Afrikától, tizenhat év után az utolsó hónapokra való visszaemlékezést is szaggatottá, epizodikussá
tette volna. Megszűnt az idő linearitása, a kronológia, bár ez az előző fejezetekben sem létezett a
szigorú értelemben. A történetté szövés kísérletének azonban, akármilyen kis mértékben is, akárcsak
a traumák feldolgozásában az emplotmentnek, működnie kellett.

Karen Blixen Museum kertje Fotó Samuel Tandiko Mwangome

A regény tükröt is tartott elém. A korszakra, amelyben ő élt, Európa és Afrika viszonyát tekintve
csekély értelemben volt jellemző bármilyen ’csere’ fogalma: kizárólag bizonyos helyzetekben, rövid
időkre működött. A kizsákmányolás, a kisajátítás, megalázás, leigázás, kifosztás annál inkább.
Nairobiban árusoknál láttam elképesztő, számomra csodaszép maszáj antik használati tárgyakat.
Tevebőrből készített tejfermentálót, pipát, késeket, a szeméremtest takarására szolgáló bőr
ruhadarabot, és a kedvenc tárgyamat a headrestnek , fejtartónak nevezett apró fa „bútordarabot”, a
nomád népek nélkülözhetetlen kellékét. Semmit nem vettem. Képtelen lennék birtokolni ezeket a
tárgyakat.

National Museum, Nairobi Fotó Samuel Tandiko Mwangome

Én tudatosan a cserére építettem a viszonyrendszeremet. A tudás- és tapasztalatcseréből származó
eredmények, nemcsak a könyvem, hanem a fenntartható kulturális javítás gyakorlati módozatairól
(pl. a segítségnyújtás és promótálás, a szolgáltatás és donation,) készített pontos kimutatás kell majd,
hogy igazolják, mennyire jártam sikerrel, vagy épp hogy nem.

Kedvenc fejtartóm. African Heritage House, Nairobi Fotó Pócsik Andrea