A lamui vendégháznak minden egyes szögletét imádom, jártamban-keltemben simogatni szoktam a szobrokat, hűvös kő kiszögelléseket, a házba ültetett pálmafa törzsét, amelynek ágai a konyha ablaknyílásában lengedeznek, s amelyeket írás, főzés, munka közben a szememmel cirógatok.


De kedvenc terem tagadhatatlanul a konyha: a használati tárgyai, az ablaknyílásai, ócska berendezése, és persze a főzésre nyíló tágas lehetőség miatt.
Mombasában is sok érdekes alapanyagot be tudtam szerezni, de Lamuban tobzódom a különlegességekben, a partvidék gazdag fűszerkínálatában, a piac zöldség- és gyümölcsfelhozatalában, a csöpp szupermarketben mindent-megtalálok-ami-kell élményében, az utcai árusok kedvességében és a halpiac naponta friss áruiban.
Ez az álmom itt teljesült: imádom a tengeri halat főzni is, enni is, szerettem volna – mielőtt meghalok – tengerparton élni, és a halászoktól beszerzett finomságokat elkészíteni, akár minden nap.
Inshallah – és így lett.
Erről következik egy képriport:
A halpiac eddigi legnagyobb fogása a rája volt. (Mint megtudtam, ez a különlegesen szép és egészen különleges, tömör, zamatos húsú hal a korábbi, neres-parlamenti-konyha egyik fő hal alapanyaga volt. Milyen snassz lehetett volna a keresztény-nemzeti kormánytagoknak hortobágyi pontyot enni…)

Itt leopold ráját halásznak, ami igazán csodaszép. A kedvenc halárusom az lett, aki első alkalommal kicsit rátett a tonhal árára, de miután méltatlankodni kezdtem, elszégyellte magát. Azóta visszatérő vevőként kedvezményt és elkészítési tanácsokat ad. Imádom.
A halat úgy készítettem el, ahogy mondta: kis ideig ül a royko mix pácban (ez egy általános kenyai fűszerkeverék); aztán jön a saját készítésű gyorspác: rengeteg fokhagyma, gyömbér, só, garam masala. Ebben hirtelen átsütöm, kiveszem az olajból, és készítem az alapot. Hagymát szeletelek, aranybarnára pirítom, hozzáadok apróra vágott paradicsomot, koriandert (ezt korábban nem szerettem, petrezselyemimádó vagyok, de az itt nincs, a dhania ízét viszont nemhogy megszoktam, de már imádom is). Ide ülnek aztán a halszeletek, együtt rotyognak a zöldségekkel, majd ha készre főttek, gyönyörű, hófehér, selymes kókuszkrém kerül hozzájuk, elvegyül, és a szósz leírhatatlanul szép narancsos, vöröses, barnás színű lesz.
A másik különlegesség a homoki babból főzött kókuszos ’szegényétel’ a sarkon vásárolt csapatival. (Ezt megtanultam sütni, de annyira macerás, hogy egy-két ember számára nem érdemes.)

S míg csapatit vadászok a szűk kis sikátorban, óriási vödör, apró homárra bukkanok. Negyedkiló a legkisebb adag, ez is rengeteg, felét le kell fagyasztanom. Az olajban ropogósra sült, kissé szúrós eledel nagyon tápláló és finom.


Minden zöldségnek és alapanyagnak sajátos zamata van: értem már azokat a top chefeket Magyarországon, akikről egyszer olvastam, nem felel meg nekik az ottani alapanyag, külföldről szállíttatnak ezt-azt. Hát akkor ezt irtó nagy rongyrázásnak gondoltam, de ha azt az ízt akarod, nem az. Más kérdés, hogy főzhetnének olyat, amihez a környéken terem meg a finom alapanyag.
Például az imádott basmati rizst az indiai fűszerezésű ételeimhez ezután így készítem: reszelek kevés sütőtököt, és belepárolom. A látvány és az íz is tökéletes. Köretnek spenótos mchicha elmaradhatatlan: amíg itt vagyok, akárcsak halat, majdnem mindennap eszem.
Egy csöpp kókuszreszelő boltban választhatsz kókuszdiót, lereszelik neked, frissen készíthetsz belőle ételt. Már Junjuban megtanultam a módját: vízzel felöntöd: az első facsarásnál kapod a sűrű, krémes kókusztejet, újra felöntés, áztatás, a második facsarás adja a híg, főzőlének használt levet. A kókuszreszeléket aztán eldobhatod.

Ha viszont magát a kókuszt akarod használni, pl. az isteni indiai kardamomos kókuszgolyó készítéséhez, azt is megteheted. Kb. 15 perc, és kész az isteni desszert: sűrített tejbe főzött kókusz és kardamom. Ez egyik kedvenc fűszerem.
Főztem kardamomos, fahéjas narancslekvárt, nehezen felismerhető, mert a színe halovány, a képen bal oldalon látható, de itt a narancs kívül zöldessárga, belül sárgás fehéres színű, ám ízre isteni. A reggeli pirítós és a kávé mellé…biztos kitaláljátok, igen, a brit gyarmati időket idézi. Ami talán, ha engem egészben nézünk, megbocsájtható.






0 hozzászólás