Évekkel ezelőtt álltunk Beke Lászlóval egy kiállításmegnyitón a 2B Galériában. Én voltam Uhl Gabriellával együtt a kurátora, az anyag egészen különleges: Kovács Endre fotóművész „Ideiglenes amnézia” c. fotósorozatából származó „Vizafogó 1968” c. sorozata, amelynek roma szereplői között képzeletben felfedeztem gyermekkori önmagam. Ezért a kontextust saját személyes családi tárgyaimmal, privátfotókkal teremtettem meg, az ábrázolt család kilétéről folytatott kutatás helyett. (Bár nagyon jó kritikákat kapott, ma már ezt a megközelítést problémásnak tartanám: akkoriban, abban a kutatási fázisban még nem volt annyira az. Az egyetlen, aki szóvá tette ezt, javaslatba burkolt kritikaként, Daróczi Ágnes volt.)

Bekét mindez látszólag nem érdekelte, apám nevére figyelt fel. Kérdezgetni kezdett, egy ugyanilyen nevű mérnökembert emlegetett, akivel rég találkozott. Mosolyogtam, az nem apám lehetett. Ő kerékgyártóinasból lett víz-gázszerelő kisiparos, s bár egy időben vágyakozva gondolt a Kádár-korszak kínálta esti iskolás lehetőségre, érettségire, mérnöki pályára, nem tehette meg. Nagyon szegények voltak. Számára ez csak egy elképzelés maradt.

A Facebookon ma elém került egy album: kedves Dallos Jutka születésnapi képgyűjteménye. Az egyik fotón Jutka kamerával pózol, mögötte legalább-annyira-kedves párja, Gyuri, a felirat: Pócsy Ferenc „Boldog tárgy”. A leírásban pedig megtaláltam azt az apámmal majdnem megegyező nevű mérnökembert, akire Beke gondolhatott.

„’És tényleg boldoggá tesz.’… miként lehet ezekből az egyszerű dolgokból ilyen meditatív és elgondolkodtató, a térlátás meg az érzékelés lényegi összetevőiről szóló látványokat létrehozni.”
Pócsy Ferenc (1942-) tárgyainak semmi köze nincs a fényképezéshez, közvetve annál több, mert a térrel, a térképzéssel, a térlátással foglalkozik, illetve a térillúziókkal és keltésükkel.
… tükrökkel és egyenes vonalakkal dolgozik, van például egy detektív tükörből készült üvegkocka, amelynek az egyik átlója egy hosszú, hurkapálcaszerű lámpa. … Egyszerű és elemi dolgok jelennek meg ezekben a művekben, a fény, a hő, a tükör, mértani formák és egyenes vonalak.” FE Lugosi László 2001 ÉS
Pócsy Ferenc (1942-) villamosmérnök, matematikus, képzőművész, kutatóintézetben ipari plazmatechnika és -technológia fejlesztés, a Palota negyedi Gyulai Pál utcai Ref Gyülekezet egyik alapítója.”

Mindez véletlen épp a minap történt, amikor Lamu szigetére elvonulva, majdnem (mert képtelen lennék teljesen) izolálódva elkezdtem dolgozni az összegyűjtött anyagon, s a megírandó könyv szeriális szerkezetén. Rögtön megtaláltam Erdély Miklós írását az emlékezetről, hát hol máshol, az Artpool webarchívumában.

Ezt a bejegyzést ezért Galántai Györgynek és Klaniczay Julinak soha el nem múló szeretettel és tisztelettel ajánlom, mert szerintem ők sem tudják, mit jelentenek s fognak még jelenteni nekem az írói munkámban, belső teljességem és a világbéke megteremtésének útján (ha-ha, most Juli ragyogva nevet Gyuri cinkosan, pajkosan hunyorgó, csillogó szemébe, s én őket boldogan figyelem).

*

Egyik nap elmentünk Shela Beachre (mi az óváros sűrűjében lakunk, ott, ahol a helyiek többsége él). Egyszer már sétáltunk arrafelé, s találkoztunk egy mozgó árussal (mint az én mombasai Estherem), akinek megígértem, legközelebb majd vásárolunk. Ez a nap volt a legközelebb. A parthoz közel futottunk össze, s vettünk banánt. Aztán találtunk végre egy alkalmas helyet, ahol boldogan, nyugodtan nézhettük az óceánt. Nemsokára újra feltűnt a messzeségben a magas, vékony, hórihorgas alak. Felénk tartott áruval megrakott műanyag vödreivel. Mást nem veszünk, mondtam, de üljön le, pihenjen kicsit. Beszélgetni kezdtünk, szívesen mesélt. Én is. Mondtam neki, tenger van az én hazámhoz közel, de óceán nincs: és ilyen látványban, soha nem volt még részem, higgye el. Hallgattunk, hosszan néztük együtt a felénk fodrozó vizet. Talán az járt a fejében, hogy lehet az, hogy az egyiknek, a világ egyik felében megadatik, a másiknak nem? „A minap arról beszélgettünk, hogyan születnek ezek, Isten tereli talán a hullámokat? Vagy egy gép lehet ott messze, egy hullámautomata?”- mosolygott és gondolkodott hangosan.

Erről a képről mindig a Clifford Geertz-idézet jut eszembe, miszerint (szabadon) az idegenség nem a szárazföld és a víz találkozásánál kezdődik, hanem a bőr felszínén. Annyi bőrszín árnyalat van itt körülöttem. Ha fehéreket látok, őket idegennek érzem, de magamat már fura mód nem.

Mesélni kezdtem gyerekkoromról: a hajdúszoboszlói fürdőben a strand egyik legnagyobb vonzereje számunkra a hullámmedence volt. Akkor még nem láttam tengert, a szüleim később sem, soha. Minden órában, talán tizenöt percig működött a hullámverő gép, ami számomra, gyerekként maga volt a dübörgő csoda. Ma is hallom a hangját, s látom a hangosbemondó szavára odasereglő felnőtteket és gyerekeket, amint a lassan induló, egyre erősödő hullámokat figyelik, majd boldogan, sután, egyszerre emelkednek a magasba.

Ez a végtelen kedves, meglett luó férfiember előbb tágra nyílt szemekkel nézett, majd hangosan nevetett velem.