Bő hónapja érkeztem vissza Kenyából, visszatérés sok-sok veszteséggel, fájdalommal, mégis gazdagon.

A közösségi itthonlétet, a tenni akarás újbóli feltámadását, a lukácsi szabadságfogalom szellemében a Bura Galériában élhettem át újra, s hogy ez nekem megadatik, azért örök hálával tartozom örök-barátaimnak, Farkas Claranak, Oláh Norbertnek.

Akinek pedig a kiállítás élményét köszönhetem, az Váradi Béla fotóművész és a kurátor, Zsuró Zsu.

Nem szaporítom a szót, itt közzéteszem a megnyitón elhangzott szövegemet, ennél többet most sem mondhatok.

„Kapcsolódást kerestem – és elsőként a cím ragadott meg, az épp itt, épp most / right here right now épp ezt, right this nemrég intenzíven megéltem egy volt brit gyarmati országban, Kenyában. Kapcsolódást kerestem egy olyan fotóművész képeihez, aki épp ebben a gyarmattartó országban, Angliában élte meg munkája, tehetsége igazi sikereit. Ábrázolni kezdte a különféle identitású, ám néhány dologban, pl. a megbélyegzettségben osztozó melegek, színesbőrűek és a különleges múltú és helyzetű brit travellerek életét.

A hajdanán Rádió C-s újságíró, majd az M1 híradós műsorvezetője, 2010 – legyen emléke örökre átkozott – után egy évvel hagyta el Magyarországot. Néhány év elteltével már független filmes alkotótárs, keresett divatfotós, majd európai nagyvárosokban Berlin, Malmö kiállító, díjazott fotóművész volt.

Aztán amikor elkezdtem nézni ennek a kiállításnak a képeit, hatásukra két irányú gondolkodás következett: könyvek, személyek, intézmények, egy hosszú romakutatás tengernyi munkájának nem tagadom, részben fájdalmas, részben örömteli emlékei, olyanoké, amelyek Váradi Béla magyarországi múltjához is köthetők.

Aztán a 2010 óta eltelt – nem is hosszú, külföldön töltött idő pályaívének bejárása az Interneten található interjúk, fotók alapján. A magyar forrásaik, a szörnyű hangzatos címek már haragos zavarba hoztak, miképpen egy kiváló, sikeres fotóművész fel-feltűnik a magyarországi sajtóperiférián. Csakhogy a tartalom, a nyilatkozatok, és legfőképp a fotók, azok bemutatási helyei és kapcsolódásai más művekkel, művészekkel kiengeszteltek, vigasztalóan, sőt, némiképp kiengesztelően hatottak.

Restitúció – visszaszolgáltatás, visszaállítás – ez a szó kezdte bejárni a gondolataimat, s talán nem véletlen, hiszen ennek a fogalomnak a jelentése, a jogellenesen elhurcolt műtárgyak, kulturális javak hazajuttatása az eredeti gyűjteményekbe vagy országokba, épp a gyarmati múlt felszámolásához köthető. „A kiállítás abból az állításból indul ki, – olvashatjuk Zsuró Zsu kurátori szövegében -, hogy a roma jelenlét Magyarországon (és tágabban Európában) egy sajátos gyarmati kétértelműség (Kóczé Angéla) rendszerén belül szerveződik: a fehér többségi társadalom feltételesen fogadja be a romát – egyszerre van jelen a nemzettel, és egyszerre áll azon kívül. Meghatározza identitását, viselkedését, látja és láttatja úgy, ahogy az a hatalomnak érdeke.”

De hogy ezt a viszonyrendszert a másik oldalról is lássuk, olyan valakit kell idézzek, aki helyett most itt állok és beszélek. Kerényi György, 1998-ban, amikor Horváth M. Judit és Stalter György Más Világ c. fotóalbumához a bevezetőt írta, az Amaro Drom főszerkesztője volt (korábban együtt dolgozott Váradi Bélával a Rádió C-ben), majd nem sokkal később a Kossuth Rádió főszerkesztője lett, egészen 2010-ig. Azért nincs itt, mert dolgozik, most épp újra a Közrádió élére állt – visszaszolgáltatták nekünk.

Így szólt tehát a fotóművészpár képeiről: „Fájdalmas, hogy mennyire nem vagyunk jelen a képeken, mi, úgynevezett többségiek. A romáké ott minden, csak az övék a ház, a pulóver, a kecske, az összes hiány. Cigányország. Csak látszólag része Magyarországnak nevezett tér-idő szegletnek. Ez nem a térképen szereplő Hajdúhadház, ez egy másik Tólápa. másik Budapest: a mi Magyarországunk nem ilyen. Pedig ilyen, a mi Magyarországunk. Ez a Cigányország a mi Magyarországunkon van, s mégis külföldiként keressük fel. Lessük, figyeljük lakóit, megdöbbent turistacsapat, míg ők átnéznek rajtunk. Nem látják, ahogy lábbujjhegyen lopakodunk üres szobáikban, nem hallják sóhajtásainkat, megilletődött köszönésünket: nem hagyhatjuk ott szavainkat, hitelesség, érvényesség, jelentés nélkül hogyan is tehetnénk? Cigányországból lassan mindenki emigrál, csak az emberek maradnak.”

Nézem Váradi Béla fotóin az olyannyira ismerős józsefvárosi tereket és az olyannyira kedves, ismerős arcokat. Velük nevetek. Nem mindig, de épp itt, épp most, right here, right now, tudok nevetni velük.

Közben tükröződni látom bennük a Glastonbury Fesztivál és az ott kiállított fotók tágas tereit, élénk színeit, egyszerre felkavaró és megnyugtató kompozícióit, elkapott emberi gesztusait, és úgy érzem magam, mintha az óceán partján állnék, kapok levegőt.

Mélyeket lélegzek.

Ez a fotókiállítás olyat tesz – tett velem, s remélem, másokkal is ezt teszi, amire csak a művészet képes. Amit Váradi Béla úgy vélem, Nagy-Britanniában a munkához, a tehetségének megéléséhez és kibontakoztatásához megkapott, azt adja át most ezekkel a képekkel nekünk.

Visszaszolgáltatja a Szakmai Hitelességet, a Szabadságot. Ám nem akárhol, nem akármikor. Épp itt, a Bura Galériában, épp most, 2026. szeptemberében, ezt már megteheti.

Kerényi szövege 1998-ban íródott. Most 2026-ban, a Bura Galériában nem Cigányországban vagyunk. Egy dolog azonban nem változott: ’hitelesség, érvényesség, jelentés nélkül’ a szavainkat itt sem hagyhatjuk.

Világ proletárjai egyesüljetek!

Váradi Béla kiállítását ezennel megnyitom.”