Folytatódnak az Erasmus útjaim, hála a METU-nak, és magának a program nyújtotta lehetőségeknek. Idén rekord mennyiségű külföldi diákot tanítok, ugyanennek az Erasmus+-nak a keretében jönnek Mexikóból, Kolumbiából, mindenféle országokból, s vannak beiskolázott diákjaim szép számban a volt szovjet tagköztãrsaságokból. Hatalmasakat beszélgettünk arról, mit jelent nekik Európa, Kelet-Európa. Mondanak fura, s épp ezért nagyon is védhető dolgokat.
Nekem itt nem többet, mint fehérnek lenni. De erről a könyvben írok majd sokat.
S ha valahol érdemes tanulni müvészektől, kurátoroktól, az Kenya. Érkezésem napján felkerestem azt a remek kiállítást a Munyu Art Space-ben, amelyről majd a Balkon 2026/3. számában olvashattok. A The Great Repair: Umunyu nálam tananyag is lett: ezen keresztül magyarázom el, miképp képesek a kortárs művészet regiszterei felerősíteni, értelmezésben, sőt, percepcióban segíteni a hétköznapi életben tapasztaltakat.

The Great Repair: Umunyu . Cave_Bureau installáció, Cow Corridor
A kiállítás utolsó napja volt, összegyűltek a helyi művész résztvevők beszélgetni, ünnepelni, kicsit hallgattam őket, beszélgettem művész barátokkal, kurátorokkal. S közben még nézegettem a feledhetetlen kiállítás munkáit, köztük Kader Attia installációját. A francia-algír művész, akitől a ‘kulturális javítás’ fogalmát kutatásomban kölcsönöztem. Ő hamarosan jön Magyarországra, a LUMU-ban tart majd előadást, kihagyhatatlan lehetőség, de én mégis kihagyom, mert épp akkor tartok remek filmes kurátorokkal a VERZIO-n workshopot.
Őszi szünet következett, s úgy döntöttem, megtoldom az Erasmus utat egy héttel saját forrásból, másnap továbbálltam hát Mombasába, hogy meglátogassam az ottani barátaimat. Nagy beszélgetések, egy feledhetetlen kajakozás egészen a korallzátonyig a hatalmas hullámokon, nem féltem, sőt, sosem éreztem még vízközelben ennyire biztonságban magam.



Mombasa Beach, Fort Jesus
Egy Allience Francais vetítésre is sikerült elküzdenünk magunkat fotós barátommal a Gede Ruinhoz, amely Kenya talán egyik legszebb középkori szuahéli város romja. A matatuval megtett út fárasztó és hosszú volt, de majdnem kezdésre odaértünk. S akkor jött a fekete leves. A várva várt lengyel és kenyai kutatók által készült rövidfilmek vetítését másfél órás protokoll előzte meg: volt ott minden, mint Kádár apánk idején: négy himnusz, kb. tíz beszéd, kenyai iskolások EU-s országok felirataival készült pólókba öltöztetése, fotózkodás… Mire a vetítés elkezdődött, kb. 30-40 percünk maradt indulásig: a lényeg, ami miatt főleg mentünk, a szereplőkkel, kutatókkal való beszélgetés kb. fél 10-kor kezdődhetett, nem mertük kockáztatni, hogy nem jutunk haza.
Aztán már mentem is vissza Nairobiba, hogy folytassam a zarándoklatot.
Az Uhuru Parkban tett vasárnapi séta során annak a zsakaranda (jakaranda szuahéliül) fának a lehullott virágait szedegettem, amelynek árnyékában ültem januárban egy kávézóban egy ismerőssel. Akkor a csodás szív alakú magjait gyűjtögettem, s Mutanu megjegyezte, látnám októberben, virágba borulva… Hát azt nem fogom, válaszoltam, és tessék, itt vagyok.

Uhuru Park
S hogy mennyire, arra a mellém lépő szódaárus döbbentett rá, amikor átnyújtott egy virágzó ágat, hogy ne a földről szedegessek. Ez nekem Kenya.
És az a kortárs művészeti intézmény, a Nairobi Contemporary Art Institute, amelyről szintén írok majd a Balkonban. Megint csodás kiállítást láttam, olvasgattam a könyvtárban, tanulom a szuahéli mellett a hozzáállásukat, világlátásukat.

Resounding Rhizomes, Maggie Otieno vasúti talpfák új célra használt darabjaiból készített szobrai
Persze a Cinema Unseen is kihagyhatatlan: a számomra kivételesen fontos film, a Kikuyu Land teltházas volt, megnéztem hát egy szudánit, a Cotton Queent. Álomszép képi világ, kissé szerteágazó történettel, de témájában ugyanúgy a kulturális emlékezet, a gyarmatosítás következménye szerepelt, ahogy minden más kulturális területen.
S most olyan találkozásra került itt sor, amelynek esélye…, inkább nem latolgatom. Három világutazó paloznaki fiatal: barátaim gyermekei, gyermekeim barátai, Slemmer Bence, kicsi-vőm-bátyja; Verrasztó Laci; Wrhovina Peti ültek velem egy asztalnál, ittuk a kenyai Tusker Lagert, s egymás szavait…
Talán elmondhatom, minél több Kenyáról a közvetlen tapasztalatom, tudásom, annál jobban kezdem látni, hová, miképp csatornázhatom be rendszerszinten mindezeket. Építem a METU oldalán a partneri kapcsolatokat, tágítom a köröket, összekapcsolok civileket, intézményeket.
Az idei VERZIO-n nemcsak láthattok remek afrikai filmeket, köztük a már általam sokat emlegetett #ThePeopleShallt, s a róla szóló előadást, follow-up-ot, hanem regisztrálhattok a pénteki workshopra, amelyet a nemzetközi kurátor csapattal szervezünk World Café módszerrel. A téma: hogyan lehetne az emberi jogi fesztiválok közönségének dekoloniális hozzáállásán “javítani”? Nem kis falat. De ha jöttök, elosztjuk, s lenyeljük, megemésztjük pole-pole (lassan-lassan) közösen:)
Addig még folytatódnak az Erasmus-kalandok, Ugandából újra jelentkezem.





0 hozzászólás