
Újra kedvet kaptam a blogoláshoz. Ez egy utazásnak (visszatéréseknek) és egy kiállításnak köszönhető. A kasseli documenta archívumban végzett kutatásom folytatódott ugyan egy Goethe-Intézet szervezte remek beszélgetéssorozattal, úgy éreztem, igazából a kutya sem kíváncsi rá. Néhány kivétellel, mindet nem sorolom, de Sugár János és Müllner András például kutyák. A publikálásig még nem jutottam: jártányi erőm sem maradt a szüleim halálának tragédiája, egy sok munkával újraépített kapcsolat ezerarcú boldogsága, az új létforma, a független, szabadúszó létfenntartás és a kertészkedés mellett. De ezek nem mentségek, szimplán életkörülmények megszabta fontossági sorrendek.

Viszont az Artpool iránt fellángoló érdeklődésem és annak pozitív fogadtatása, egy meghívás Kasselba, egy szakmai workshopra, és az ott tapasztalt komoly elismerés, amely nem a személyemnek, hanem a megközelítésemnek, a gondolkodásomnak szól, tehát „érdemi”, a közelgő habilitációra való készülés új lendületet adott.
Az utazást egy kiállításlátogatás és az arról írt kritikám különös visszhangja keretezte. A balatonfüredi Vaszary Villában rendeztek a balatonboglári Kápolnaműterem bezárásának 50. évfordulóján egy nagyon fontos tárlatot, amely jól illeszkedik az „aktív archívum” koncepciójához. Mivel pont az utazás előtt sikerült elmennem a megnyitóra, lelkesedésemben, frissiben be is illesztettem a német kollégáknak tartott előadásba, ajánlottam figyelmükbe, mondván, megér egy magyarországi utazást:) Másrészt beszéltem Mélyi József kurátor időfelfogásáról, történelemszemléletéről, amely nagyon közel áll az enyémhez. Nem csoda. Erre a kutatási téma is determinál: Erdély Miklós, Bódy Gábor szellemi öröksége, Galántai György élő gyűjteménye.

A röpke utazás során számtalan élményben volt részem: újra megtapasztaltam a magyarságomat és a kelet-európaiságomat. Az előbbit egy suttyó honfitársamnak köszönhetően, aki a tűzeset miatti vonatkésést megfelelő nyelvtudás híján a „menekültekre” fogta, mivel látott az osztrák-német határon rendőrök által leszállítani egy családot. Az utóbbit ugyanezen késés okán a kasseli szállodám mentalitásában, ahol este 10 után nincs recepció, és ha a kasseli barátném nem lép közbe, nem hozza el a szobakártyám, s jön elém az állomásra autóval, lehet ott éjszakázom az imádott Karlsaue Parkban. Aztán kiderült, van ezekre az esetekre egy kódos kulcsos dobozka: ám ezt nekem valamiért nem árulta el, a füllel hallhatólag ugyancsak vendégmunkás recepciós, akit másnap reggel udvariasan felelősségre vontam. Aztán az archívumban elmesélték: az új Goethe-ösztöndíjas indiai kutatónak alig-alig tudtak kiadó szobát találni (pedig nem hozott magával kutyát, mint én): Kasselban egyre erősödik az idegengyűlölet. Nesze neked ruangrupa. Viszont másnap reggel futás közben a Bugasee partján legnagyobb döbbenetemre jónapottal köszöntek rám, akkor vettem észre, Bori lányom budapesti maratonos futópólóját viseltem…Örültem neki.


Berlinben egy röpke-röpke estét töltöttem (a Kasselből érkező vonat is késett, a német vasút minden sztereotípiára rácáfol), de az is elég volt ahhoz, hogy szívjak egy kis szabad levegőt. A nyár esti kertmozi Neuköllnben, ahol törökök-németek együtt néznek magukról dokumentumfilmet, a számtalan gyűlölködés helyett, tolarenciára nevelő utcai plakát olyan védelmezően vett körül, hogy éjfélig jártam az utcákat, csak hogy ott legyek, jelen legyek, egy másik itt és most hosszan kitartson.
Szükség is volt a munícióra, mert a már útközben elkezdett, majd a kiállítás újranézése után befejezett kritikám a vártnál erősebben, a szándéktól kissé eltérően rezonált. A megnyitón csak benyomásokat szereztem, egy héttel később a lassú újranézés mélyítette el az élményt. Az történt ugyanis, hogy az „itt és most” címből kiindulva, és a tárlat vonatkozó elemeiből ihletet merítve megpróbáltam értelmezi a neoavantgárd szellemi örökségét a mában. Megfogalmazni azt a számomra feloldhatatlan ellentmondást, miszerint a Kádár-korszak egyedülálló kulturális képződménye, egy galériává alakított romos kápolna, ahol néhány év múlva bekövetkező betiltásáig, a tűrt szabadságvágy kifejezése és megélése uralkodott, miképpen lelhet ideiglenes otthonra egy hajdani egyházfő villájából átalakított impozáns galériában, méghozzá a korlátozó kultúrpolitikai hatalom megaprojektjének, a Veszprém Európa Kulturális Fővárosa keretében. A cikkben ezt az ellentmondást a tárlattal kapcsolatban álló személyek tevékenységeiben igyekeztem megragadni, akik ezt a viszonyrendszert valamilyen módon: tisztán-kritikusan , vállaltan-reflektív módon vagy épp kritikátlanul-simulékonyan képviselik. Sajnálatos módon a HVG Kultúra rovat online szerkesztése során ez utóbbi viszony tűnt a legfontosabbnak, és kiemelten kezelték. Emiatt tűnhet talán „burkolt rágalmazásnak” mindaz, amit állításnak szántam. A Szentjóby- féle „A művészet mindaz, ami tilos. Légy tilos!” idézet a kiállítást reklámozandó, reflexió nélkül, számomra hamisan cseng mindennemű hatalmi helyzetből megszólaló szereplő hangján, legyen az művészileg bármily tiszta, sokunk által elismert. A vélemény szabad.
Válaszként – magamnak, közérzetjavítás céljából – átalakítottam az állandó saját szoba kiállításomat, időleges tárlattá bővítettem nőművészeim képgyűjteményét. A cikkben (ellen)példaként említett aktivista fotóművész, Csoszó Gabriella munkáit rég ismerem, kedvelem és nagyon tisztelem. Az ő FreeDoc archívumának képeiből válogattam most. A fotók azokról szólnak, akik nem hagyják. Szót emelnek, tiltakoznak, mert élhetőbb országot akarnak. Juszt is.



0 hozzászólás