A pár napos lisszaboni kirándulás utolsó állomása a Gulbenkian Múzeum és Modern Művészeti Galéria volt, amit mindenképp meg akartam mutatni párom-Ákosnak (Van egy fiam-Ákos is:) Különleges emlékeim fűződnek a helyhez: ide hívott kávézni közös barátunk, Monroe Price közvetítésével (mondván „ti érdekesek lesztek egymásnak”, így is lett), a legfontosabb szakmai kapcsolatom, egyenesen a repülőtérről, a Zöld-foki Köztársaságból érkezve, aztán ide jöttem egy kiváló NECS konferencia után az Arab Tavasz nőművészeivel beszélgetni a nők forradalomban betöltött szerepéről, majd ide hoztam az Erasmusból kurzussá alakított tanóra keretében az MAs és PhD-s diákjaimat, egy remek nemzetközi csapatot (büszkén, majd kissé csalódottan) Kaszás Tamás kiállítására.
Most is jelentős időt eltöltöttünk itt: egy modern / kortárs szobrász találkozáson, a hatalmas gyűjtemény kortárs festészeti tárlatán, és a letűnt időkből származó különféle válogatásoknak (japán metszetek és készítési módjuknak, közel- és távol-keleti műkincseknek szentelt) kiállításokon bolyongtunk délelőtt hosszat.
Rám kétségkívül a legnagyobb hatást a modern gyűjtemény történetének bemutatása és a Rui Nufes/ Alberto Giacometti tárlat tette.
Az előbbiben a válogatott művek érdekessége, szépsége mellett a kiállítás szempontjai. Nem irányzatok, stílusok mentén történt mindez ugyanis, hanem a gyűjtemény gyarapodásának szakmai, személyes, üzleti, kultúrpolitikai szempontjai alapján (és ily módon némi hasonlóságot fedeztem fel az én documentás kutatásom megközelítésével). Természetesen a befogadáshoz az összefüggések, a környezet behatóbb ismerete lenne szükséges, ám a gondolatmenet lényege így is átjött, s a fotókat, leírásokat utólag böngészve, remek inspirációt, továbbgondolási lehetőséget rejthet.
„A múlt minden művészete, minden korszak, minden civilizáció művészete megjelenik előttem, minden egyidejű, mintha a tér lépett volna az idő helyébe.” (Alberto Giacometti)
Az igazi élmény azon a kiállításon ért, amelyet Rui Chafes ma is élő portugál szobrász és Alberto Giacometti svájci születésű modern művész találkozásainak rendeztek. Chafes abban az évben született, amelyben Giacometti meghalt, és a kurátori leírás szerint „az elképzelés nem formális analógiákon, utánzáson vagy rokonságon alapult. Éppen ellenkezőleg, a két művész munkássága közötti különbségek tudatosítása – és különösen a műveik rezonanciájának lehetősége – tette lehetővé a projekt kialakulását. Mindkét művész a testetlenség és a transzcendencia állapotának elérésére, valamint a láthatatlan ábrázolására törekszik, bár eltérő módon: Giacometti az elkeseredett anyagtalanítás folyamatán keresztül; Rui Chafes pedig a vas és a mérlegelhetetlenség határainak megkérdőjelezésével.”
A „csend és magány uralta” inszcenálási mód ( a kiállításhoz rendelt látásmód) olyan megoldásokat hozott, mint egy szűk, megvilágítatlan fekete folyosó végén réseken át elérhetővé tenni a befogadó számára az apró szobrokat vagy a nagy, fehér termekben kevés műtárgyat hangsúlyosan elhelyezni, s a formák találkoztatásával egyfajta lebegést kölcsönözni a nehéz anyagoknak. A legkedvesebb a Nufes hosszú, hegyes alakzatába felfüggesztett Giacometti-figura (és ehhez kapcsolódóan egy diavetítés az előbbit saját környezetében, köztéren, az évszakok múlása közben megörökítő fotókból).
A kiállításon készített képeim nézegetése közben a gondolataim, érzéseim összemosódtak olvasmányélményeimmel. Különösen a kora reggeli kávézás a házunktól pár lépésnyire lévő magaslaton: balra a távolba nyúló partszakasz, jobbra a sziklaredők felé emelkedő régi világítótorony. Mindkettőben a párafelhős távolság homályosan kicsinyítő perspektívája fogott meg, és a látvány érzékisége a tapintáshoz hasonlóan a Giacometti-szobrok rücskös felszínének érzetét idézte, ujjam begyén éreztem az apró vízfodrokat, kőrepedéseket, s ha lenéztem, alattam láttam valóságos méretében a roppant erőt, nyomatékként hallottam a dörrenéseket.
„Rendszeresen lejártak ide, esténként, ezt valami megkövetelte. Mint mikor a víz lebegtetni kezdi, szárnyukra emeli hirtelen a gondolatokat, melyek a szárazföldön eladdig csak tespedtek, és adódott így testüknek is valami fizikai könnyebbülése. A színek előbb kékséggel árasztották el az öblöt, és tárult a szív, és úszott a test, ám a következő pillanatban már bénított is, dermesztett is mindent a hullámfodrok döfkölődő halotti feketesége. Majd a magasból, a nagy sötét szikla mögül szinte minden este, szabálytalan időben, hogy lesni kellett, mikor jön, és gyönyörűség volt, mikor jött, fehér vízsugár szökkent; s míg várták, lesték, az öböl sápadt félkörében, hullámra hullám permetezett könnyű habot: opálos gyöngyházfényben csillámló fátyolpárát.”
Az egyik legszebb élményünk Ákossal egy alkonyati séta volt, amikor lemásztunk a köveken egy csepp öbölbe, egészen közel merészkedtünk a robaj forrásához, és ott álltunk megbabonázva, talán hasonlóképpen saját kicsinységünket megélve, amíg aztán ránk sötétedett.
Virginia Woolf úgy írja le a nagycsalád skóciai nyaralásának történéseit, mint ahogyan Wim Wenders a Berlin felett az égben (örök vonatkoztatási pontom) az angyalok hallgatják a morajló gondolatokat. Járunk-kelünk, s bele-bele hallgatunk, amint formálódnak egymásról, magukról az érzéseik.
„Mindketten mosolyogtak; ott álltak. Vidámságuk közös volt, s mindkettejükét a sorjázó hullámok hozták; fokozták; aztán egy gyors ívben röppenő vitorlás is, mely az öbölben széles kanyart írt le, ringott még a vízen; leeresztette fehér vásznait; remegve megállt; ők meg, mintha teljessé akarnák tenni a képet, a gyors történés után ösztönszerűen egyszerre néztek a messzeségben hullámzó dűnék felé; de vidámság helyett már valamilyen szomorúság lepte meg őket – mert a dolog csak részben volt teljes, ezért, részben meg azért, mert (ezt gondolta Lily) a távoli tájak látványai mintha máris évmilliókkal élték volna túl nézőjüket, s egy olyan égbolttal vannak kapcsolatban, amelyik teljességgel moccanatlan földet ölel.”
Érkezésünk utáni első reggelen sziklakerti virágokat szedtem, gyönyörűek, egy hét után is, és feldíszítettem vele a fotót, amely egy régi törökországi, legutóbbi igazi nyaralásunkon készült, akkor még három kiskamasz, felnövőben lévő gyerekkel, egy körutazáson, amely, ha jól emlékszem, három tengert érintett.
Woolf anyahősének Mrs. Ramsaynek nyolc gyermeke van, és már összebarátkoztunk, csak szeretném néha a keresztnevén szólítani, de mivel nem tudom, úgy hívom, Virginia.
„(…) érezte, igen, hogy az élet, mely elkülönült kis események sorozata, s ezeket egyenként, sorjában éljük át, kígyózó-hullámzó egész, mely hol feldobja, hol sodorja magával az embert, s a partra csobbantja végül.”
0 hozzászólás