Bamburi Fisheries, helyi bár, Samuel Tandiko fotója

A tegnap este olyan erős hatással volt rám, mint egy hurrikán, félresöpörte az egész heti élményköteget.

A vasárnap délután Bamburiban, a mombasai munkásnegyedben, ahol lakom, nem álmos, unalmas, a főutca ugyanolyan pezsgő, forgalmas, mint a hétköznapokon, de ha figyelmesen nézed, az emberek lazábbak, derűsebbek.

Sam barátom, fotós munkatársam hirtelen ötletétől indíttatva állatkerti sétára indultunk a közeli Haller Parkba. Ő gyakorolni akarta a fotózást, engem pedig kíváncsivá tett a kenyai szafari paradicsomok közé ékelt állatkert élete. Elszámoltuk magunkat, mire odaértünk, már bezárt.

Azt javasoltam, járjunk egyet Bamburi főutcáján. Alig haladtunk pár száz métert, élő zenére lettem figyelmes, így gyorsan megragadtam az alkalmat, kértem Samet, üljön be velem. Egy belsőudvarszerű tér, oldalt apró kocsmák, előttük székek, asztalok, talán strandok mellett látni nálunk ilyen helyet. A végén egy zenekar: énekes férfi, csörgődobos énekesnő és egy szintetizátoros. Végtelenül kellemes rumba dalokat nyomtak, ‘muziki bila jasho’, tanított Sam szuahéliül: verejtékmentes zene.

Nem tudtam betelni a látvannyal: vilagéletemben szerettem nézni bárokban, kávézokban az embereket, arra persze ügyelek,  ne legyek tolakodó. Én sem sem éreztem nyomát az idegent méregető tekinteteknek: ha valakivel sikerült szemkontaktba kerülni, mosollyal jutalmazott. Valoszínűleg többnyire munkások vettek körül, vonásaik azonban finomak, a kemény élet nem vésett barázdákat az arcokra. Néhanyan whiskyztek, de inkább söröztek, mi is a gyengen helyi lagert, a Tuskart iszogattuk. Nem láttam részegeket. Volt társaság, amely hangosabban nevetett, beszélgetett.

A nők ruhája gyakran kihívónak tűnik, de olyan méltósaggal viselik, hogy cseppet sem érzed az erotikus külsőt ismerkedesre  késztetőnek, még az alkoholmámoros ferfiak sem tűnnek erőszakosnak.

Alkonyodott, a zenekar angol nyelvű slágerekre váltott, Elvis Presleyt énekeltem velük, Sam nevetett.

Besötétedett, a szemben levo whiskey bár fényei beragyogták az egész világomat: mondtam, ha ujjászületnek, itt lennék báros egy ideig.

A zenekar visszaváltott rumbára, a végtelen kellemes ritmus hallatán egy asztalnál két férfi felállt, s csak úgy helyben lejteni kezdett, mozdulataik olyan légiesek, mégis erőteljesek voltak, hogy nem tudtam levenni róluk a szemem.  

Hogy a munka is haladjon, kértem Samet, kérdezze meg, s ha lehet,  fotózza a zenekart. Vitt nekik keves borravalót, s persze, nem bánták…

Pisilnem kellett, Sam megkérdezte a pincérlányt, s hosszan tárgyalták a kérdést, nem értettem, mi van. A válasz: inkább ne, sokan használják itt a klotyót. Oké, én meg bepisilek, nevettem. A pincérlány intett, menjek akkor vele, szalvétát is hozott. Oldalt egy pisilőfal a ferfiaknak, mellette fülke a nőknek guggolóssal. Sötét, de bátran hagytam az ajton rést, tudtam, itt nem esik bántódásom.

Távozáskor a zenekarra nevettem, intettem megerősítésképp, ők összetett kezzel mondtak köszönetet, válaszul megismételtem a mozdulatot.

Beleolvadtam abba világba, ahova annyira vágytam vissza, s most sokadjára, de talán a legerősebben éreztem, Mimi ni nyumbani, otthon vagyok.