Mire ez a bejegyzést olvassátok, már épp egy hetet töltöttem új otthonomban, Mombasában. A házat, ahol élek, egy itteni estate-ben, lakótelepszerű negyedben, Nyumbani Homes-nak hívják: ’Otthon Lakótelepnek’ fordítanám. A választást három dolog motiválta, az olcsóság, a lakás jó adottságai és az óceán közelsége. A háromból másfél teljesült a várakozaimnak megfelelően. Az ára valóban alacsony, ám a tulajdonos kedvemért légkondit szereltetett fel, amelynek a használatát külön rendezem. Nem tudom, mennyi lesz, de ha délután itthon vagyok, nehéz bírni nélküle. A legfelső, ötödik emeleten lévő nappali /konyha, hálószoba, remek beosztású, otthonos lakást körbesüti a nap, pár óra múlva a falak ontják a meleget. Viszont ugyanígy körbefutja egy tágas terasz, ahonnan a kilátás a környék épületeire, kókuszpálmákra nyílik, reggel-este sokat vagyok itt, nem tudok betelni a nézelődéssel, a távlatokkal. A lenti tetőkön cerkófmajmok ugrándoznak, már kétszer meglátogattak. Egyszer egy felnőtt: komótosan fogyasztotta el nálam a reggelijét, a héját itthagyta. Aztán négy kölyök, akik egyenként másztak fel hozzám, az elsővel kölcsönösen szívbajt hoztuk egymásra. Akkor visszahúzódtam a teraszajtó mögé, és megérkeztek a többiek. Sokáig itt chilleztek, méregettük egymást, egyikük rám dűtötte a fenekét, meglepetésemben fotózni is elfeledtem, aztán egyszer csak elmentek, én is a boltba. Megvolt a gyors ismerkedés.

A környéken, nem túlzok, egyedül én vagyok fehér. Az első sétát a ház tulajdonosával tettük érkezésem napján, mert féltem kicsit. Ehhez hozzájárult, hogy Mombasa nem a januári arcával fogadott. Akkor harmadik napja monszunszerű eső szakadt, az utcák nincsenek csatornázva, mindenütt állt a víz, szürke volt az ég, s a szegénység a sárban nagyon lehangoló.

Az utcámból alig lehetett kimenni, és először nem láttam a kosz és a káosz takarásában az embereket. De azóta már egyedül járok, sokakkal megismerkedtem: a BL döntő nagyon jót tett nekünk, szinte mindenki hallott már Budapestről… Fura mód, többen sisternek, vagy mzungunak (fehér embernek, amely elnevezésről ma tudtam meg, története van), s nem mommynak hívnak… Úton-útfélen beszélgetek, hihetetlen érdekes ismeretségeket kötök.  

Ám a lakás és az óceán közelsége viszonylagos. Bamburi Fisheriest szegénynegyedek ölelik körbe, ahonnan itt is eltanácsoltak, sétálva arra nem mehetek, tehát innen ki csak boda bodával (motorral), tuk-tukkal tudok. Nem olcsó annyira a napi két út, s ráadásul egy szörnyűséges útépítésen át vezet, ahová időnként bedugulunk…

De az óceán, ha már ott vagyok, mindenért kárpótol. Ma először nem délután, hanem reggel úsztam, a fotó önmagáért beszél. Friss a levegő, hűvösebb picit a víz (az Indiai-óceán nagyon meleg), kevés ember van. Ennek oka is volt, a minap megismerkedtem a strandon a mogyoróárus asszonnyal. Szó szót követett, s elhívott a vasárnapi istentiszteletre, ahová jár, a parton álló Reef Hotel egyik termébe. A szállodától elállt a lélegzetem, luxus, de végtelen jó ízléssel rendezték be… A kertje maga a paradicsom. Onnan az óceánra teljes kilátás, ám a partszakasz különféle funkciójú, düledező viskói, – amelyek között vannak persze jobbak, dolgokat árusító kis üzletek, mint a Sam barátom szövetkezetének boltja, takarásban vannak.

Hasonló szélsőségekre épült volt az evangélikus istentisztelet. Rendkívül gazdag tapasztalat, maga a szertartás, de főleg utána a beszélgetések: ezeket hosszan elemzem majd a könyvben. Estherrel összebarátkoztunk, egyirányba indultunk, lesznek még közös dolgaink, ebben biztos vagyok.

Kezd kialakulni a napi-, s hetirendem, sorban keresem fel leendő munkatársaimat, tervezem a kutatást, jegyzetelek: ha lenne időm mindemellett a sok barátkozás mellett, szerintem már megtöltenék egy fejezetet… Persze csak epizodikus mozaikokkal. A szövögetés módján is sokat töröm a fejem, az is alakul, azt hiszem…