Egy mombasai lánnyal folytatott hosszú-hosszú beszélgetés folyamán egyszer csak elhangzott egy kérdés, amit még soha nem tettem, mert nem volt értelme feltenni magamnak. Azt hiszem, az egész kenyai itt tartózkodást úgy éltem meg, mint amikor úszom az óceánban: minden érzékemmel átadom magam az élménynek, nem gondolkodom. Persze jegyzetelek, írok, de az a munkám. A kötődésem érzelmekből áll, nem elemzésekből.

Aztán tegnap, amikor kiszálltam az Uberből az utcánk elején, mert kisboltot kellett találnom, ahol cigarettát veszek, a kérdés motoszkált a fejemben megint, másképp kezdtem nézni a már ismerős tereket, tárgyakat, embereket.

Vannak arcok, boltok, amiket jól rendszeresen felkeresek. Például a zöldségest, ahol két-három férfi eladó és délelőttönként egy idősebb asszony is kiszolgál. Sokszor bemegyek egészen hátulra, mert ott mindig álldogál más is: beszélget vagy vásárol. Azt csinálom én is. Nézegetem az árukat, az újdonságokat, pl. rozmaringot találtam nemrég, máskor uborkát, az alapkínálat mellett mindig akad egy-két új, érdekes dolog. Kaszávát egyszer kaptam, krumpli helyett isteni és nagyon egészséges. Pár szót beszélgetünk, az asszony csillogó szemmel figyel rám, s ad főzési tanácsokat. A fiúk készségesek, de szótlanok, a tekintetünkkel kommunikálunk, mindig jól megy. Kivéve, ha nem. Múltkor az Istennek sem tudtam elmagyarázni a kaszabolós férfinak, mit akarok. (Én hívom így azokat, akik egy óriási műanyag vájling mellett állva, hatalmas késükkel a levegőben vágják apró csíkokra a mchichát, a káposztát, s úgy árulják, mint nálunk kb. a gyalult tököt). A többiek nevettek, a férfi is szégyellősen somolygott, s mikor kérdeztem, min derülnek, mondták, csak azt, mennyire nem érti, hogy a mzungu (a fehér, azaz én) mit szeretne.

Nincs ennek a történetnek semmi különös tanulsága, de azt akartam csak éreztetni vele, hogy minden napom sok-sok ilyen apró hétköznapi érintkezésből mosolyból, tekintetből, szavak nélkül is értjük vagy inkább érezzükből áll. A figyelem és a gondoskodás az alap. Vannak ennek érdekformái is, persze, de ha látod, milyen mélyen hatol be a kizsákmányolás, az egyenlőtlenség a mindennapokba, akkor megértőbb, elfogadóbb leszel. Megtanulod a szabályokat, csakúgy a bűnözés elleni védekezés állandó óvintézkedéseit, mint a támogatás / adakozás ezerféle formáját és elutasítását.

A lényeg, hogy nem leereszkedni kell, hanem beolvadni, de figyelni rá, akarják-e, engednek-e. „Hodi?” – hangzik a kérdés szuahéliül („Bejöhetek?”), s a válasz rá „Karibu.” („Isten hozott. Jöhetsz.”)

A mombasai emberek folyamatosan erre, a hodira késztetnek, mert szeretik válaszul adni rá a karibut. Ennek történeti gyökerei lehetnek, a több évszázados ’Kelet-Afrika kapuja’ lét, az óceánparti kulturális keveredés. A jelenkori turisztikai népszerűség a másik ok, de ez nagyon összetett, elég lesz a könyvemben kibogozni, hogy értelmes kérdéseket tehessek fel, válaszokat adhassak rá.

Most értettem meg igazán, miért akartam ’találkozásokról’ írni ebben a könyvben. Mivel én magam is nehezen határoztam meg, mit értek valójában ezalatt, mások is furcsán, értetlenkedve néztek rám. Pedig nagyon egyszerű. Csak pontosan kell emlékezni, tudni kell felidézni ennek a három hónapnak a rezdüléseit, érintkezéseit. Nagy idő. S elszáll egy pillanat alatt.

Mombasa bennem él, de ha elindulok haza, fájón sajog majd az űr, a nap mint nap elmaradó, ezerféle színes találkozás. Januárban, amikor erre az első, sorsszerű két napos kirándulásra érkeztem, a csöpp Airbnb lakásban ügyet sem vetettem erre az apró részletre ’Jelszó: MOMBASALOVE’. Nem tudtam, hogy ez egy életre így marad.