Mombasa, Swahilipot, #ThePeopleShall, Photo: Swahilipot

Az elmúlt sűrű hetek kiemelt, fontos eseményei voltak azok a filmvetítések, amelyekhez nagyon sok közöm volt. Írtam már korábban arról az aktivista dokumentumfilmről, amelynek a készítőivel összeismerkedtem januárban. Ők már akkor elkezdtek tervezni egy országos turnét, amelyen nemcsak vetítenek, hanem beszélgetnek is a közönséggel. A közeledő választások is indokolják ennek a fontosságát.

Ezt nem lehet mozgalomnak sem nevezni, a GenZ lázadások azonban felerősítették azt a korábban kialakult vitát, miszerint az alkotmányos két ciklusra választható kormányzást egyre módosítsák. Ezt nevezték el „one-term” , a helyi dialektusban szerint „wantam” vitának. (Ez kb. az „árad a Tisza” szlogenünk megfelelője.)

A vetítéseknek „silent supportere” maradtam, hozzájárultam a költségekhez, részt vettem mindkettőn: szolidaritásból demokrataként és szakmai okokból kutatóként.

A nairobi impact producer ismerősöm, Claire Mbaya csütörtök éjjel utazott Mombasába, reggel 8-kor már a helyi közösségi rádió, a Swahilipot stúdiójában ült. Én otthon hallgattam a félig angolul, félig szuahéliül folyó beszélgetést. Nagyon izgalmas volt.

Az első vetítést ennek a Swahilipotnak nevezett kiváló közösségi térnek a kültéri színpadán szervezték, a kurátor Josh Wekesa (rádiószerkesztő, programszervező, remek fiatal kulturális munkás) moderálásával. Én felsültem a nagy közönségszervezési terveimmel, ígértem, segítek majd ’reaching the audience beyond the choir’, tehát olyanokat hívni, akik nem ismerik, de vélhetőleg érdeklődnek ilyen események iránt, főleg alsóbb társadalmi csoportokból. Senki nem jött el sem aznap, sem másnap, valamilyen indokkal mindenki kimentette magát.

Viszont legalább 50 fiatal vett részt, és a vetítés után remek beszélgetés alakult. Nem párbeszéd jellegű, inkább manifesztumoknak hangzó, kissé rituális (vagyis nekem annak tűnő) felszólalások voltak. Érzelmileg hevített, nagyon okos vélemények. Közben a szervezők friss mangó juice-szal kínáltak, bealkonyodott. Sokáig tartott, a beszélgetés legalább két órán át folyt.

Claire Mbaya impact producer és Joshua Wekesa kurátor bevezetője a Little Theatre Clubban

Másnap a már említett Little Theatre Club színpadán vetítettünk. Itt kisebb és egészen más összetételű, korosztályilag vegyes művészközönség gyűlt össze. Joshua a formát is másképp alakította: szerepjátékra ösztönözte a nézőket. Egy szó sem esett aktuálpolitikáról, ám a két elnökjelölt (egy demokrata és egy „Hitler”) választási szlogenjeit és programját kellett mérlegre tenni közösségileg. Sajnos a nyelvhasználat itt is, akárcsak a rádióban és az előző helyszínen, angol és szuahéli váltogatva. Ez nálam okozott némi zavart, mert épp az érzelmileg felfokozottabb pillanatokban váltottak a szuahélire (azért nem írok anyanyelvet, mert igazából nem mindenkinek az: anyanyelvnek sokaknál a törzsi nyelvek, dialektusok számítanak). A nézők között voltak ismerősök már, s utána, a közös vacsorán újabb ismeretségek születtek. Egy forgatókönyvíró sráccal nagyon hosszan beszélgettünk közös érdeklődésünkről, filmélményeinkről.

Épp egy hétre rá, már Nairobiban, újra az imádott Unseen Cinema-ban találtam magam. A pultus széles mosollyal fogadott, nem akartam elhinni, hogy megismer: januárban párszor, most májusban egyszer jártam náluk, most először beszélgettünk is kicsit. A helyi Goethe Intézet szervezett pár ingyenes, emberi jogi dokumentumfilmes vetítést, egy kijevi filmfesztivál anyagából válogatva. A filmmel voltak problémáim, utána csatlakoztam is egy kis csoporthoz az étteremben, akikkel jót beszélgettünk, bár nem mindenben értettünk együtt, az én álláspontom is finomodott. Az étteremben óriási születésnapi parti folyt közben, kenyai felsőközéposztálybeli fiatalok buliztak, elképesztő különbségek a külsőségekben, gesztusokban, nyelvhasználatban: az én Mombasa Bamburi, Nairobi Donholm ’alacsony jövedelműek által sűrűn lakott’ negyedeihez szokott tekintetem egyre árnyaltabban lát, azt hiszem.