Előzetes felderítéseim kapcsolatok, számomra szakmailag érdekes helyek után gyümölcsöztek. Először egy kiváló non-profit szervezet, egy digitális kulturális archívum vezetőjével találkoztam, Mutanu Kyany’aval. Ez volt az első városi találkozóm: egy plaza trendi és nagyon kellemes kávézójában beszéltük meg.

A munkánkról mesélve hamar kiderült, egy hajóban ülünk, fél szavakból értjük egymást. Ök a kenyai kulturális örökséggel foglalkoznak: közösségi projekteket szerveztek, archiválnak, digitalizálnak, kutatnak, most leginkább források után.Persze az Unseenben vetített filmek készítői mind barátai… Megbeszéltük, másnap együtt megyünk oda. Én a beszélgetésünk után elmentem a Nemzeti Archívum állandó kiállítását megnézni. Nem mondott előtte semmit, szándékosan, kíváncsi volt, magamtól mit gondolok. Hát ha nem tartanám fontosnak a társadalmi kontextus ismeretét, könnyen mondanék ítéletet.

Majd utánaolvasok, s a fotóim alapján rekonstruálom az elképzeléseimet. A gyarmatosítás feldolgozásában óriási hézagot látok a kritikai elméletek és a létező, hivatalos kulturális gyakorlatok között. Épp mint Magyarországon. A minisztériumban vajjon kinyitotta-e valaki valaha a RomArchive oldalát, vagy látta-e a FÜSZI vagy a BURA munkáit? Legfeljebb ha a NERes vagyonukat hízlalják a tanulás helyett, s ismételgetik a jól bevált, hisz évtizedek óta mantrázott pályázati szlogeneket… De van ennél szomorúbb: azoknak a mentalitása, akik protest helyett asszisztálnak ehhez.

A szombatom már erről is szólt. Pénteken este sikerült megnéznem még a The People Shallt, amiröl eggyel korábban írtam, sajnos linkelni azóta sem (de-de, már) tudok. Nagyon felkavart, igazi, őszinte, ütős aktivista film. S utólag is áldom magam, hogy bevittem az egyetemi órára, épp odavaló. Másnap Mutanuval a Munyuban, egy kis független galériában találkoztunk, ők is barátai.

Tisztára mint a 2B. Tényleg otthon éreztem magam. Egy palesztin alkotópáros erőteljes, kritikus, és épp témámba vágó munkája traumákat dolgozott fel: a berlinil és a gázai fal személyes tapasztalatát.

Gyönyörű volt. Utána a beszélgetés szintén nagyon érdekes, hozzá is szóltam volna, de tovább kellett állnunk az Unseenbe. A moziban – ahol harmadjára jártam egy hét alatt- , ismerősként köszöntöttek. Most ott volt az egész filmstáb, barátok is. A film egyik rendezője, a tüntetések egyik motorja nemrég elhunyt egy gyors lefolyású betegségben.

A napokban volt a temetése, s a moziban, két vetítés között zajlott a megemlékezés. Ez inkább méltó halotti tor volt: barátok jöttek, beszélgettek Nickről, a filmről, mindenről. Egy nagy partira hasonlított, semmi pátosz, ceremónia. Nick hatalmas fotójáról életnagyságban nézett, nevetett le ránk. Én is elvegyültem, az egyik szereplővel, a vágóval, s az impact producerrel beszélgettünk sokat. A film terjesztése most következik, s döbbenetes, mennyire ügyesen, tudatosan s profin használják politikai, aktivista célokra. A választásokig van egy év. Lefordítják kb. negyven nyelvre, hogy a vidéki népcsoportok mind értsék. Claireegyébként azt mondta, őket sokkal nehezebb manipulálni, egyszerűen, józanul gondolkodnak. Beszélgettünk még az elnökük ellentmondásos személyiségéről. Emlékeztetett kicsit valakire.

Kenya, szurkolok.