a kishutum és az ingem egymásba olvadó színei

Minden egyes vonatúton Nairobi és Mombasa között vágyakozva néztem a síneken túl kígyózó földutakat, az ott gyalogló, motorozó embereket, kertjükben dolgozókat, állatokat őrzőket. Nagyon szeretem a vidéki, különösen a falusi életet.

Kivételes szerencsém, hogy egy ilyen látogatást Sammel, a filmes munkatársammal tehettem meg az ő szülőfalujába, családjához. Ritkán jár haza, szinte csak ünnepeken, így őt is nagyon várták. A távolról érkező vendéget, aki vele tart, különösen.

Eredetileg autót akartunk bérelni, nem lett volna az ár sem vészes, viszont a szerződéskötésnél annyi bonyodalom és kétség támadt, hogy lemondtunk róla. Ezt most nem mesélem el, majd a könyvben írok róla, csak annyit, hogy a rent a car vállalkozás munkatársai rendkívül korrektek és készségesek voltak.

Maradt a tuktuk és a boda boda: odafelé egy menet Mtwapáig, a Mombasától északra fekvő, egy útépítés miatt kissé viseltes tengerparti negyedig, s onnan Kilifi Megye belsejébe vezető úton a Junju nevű faluig másik, de immár egy ismerős tuktukjával. Ebben már ketten ültek, akik útközben itt-ott kiszálltak: ez egy szegényebb vidék, mindenen osztoznak. A boda bodán is: általában hárman vagy négyen ülnek. Néztem is, hogy nem pottyan le a hátsó a gödrös úton. Kapaszkodik.

Az út egyre kanyargósabb és keskenyebb lett, úgy tűnt, már a kertekben vagyunk, kerítések nincsenek. Megérkeztünk, gyalog mentünk tovább. Alig haladtunk pár métert, megláttuk Sam családját, akik izgatottságukban és örömükben futottak felénk. Sorban mindenki megölelt, felnőttek és gyerekek is, de olyan szeretettel és természetességgel, mint Samet. Engem ez annyira, de annyira megérintett, hogy szerintem onnantól egész nap lebegtem, nem tudom leírni ezt a lelkiállapotot. (Később, visszagondolva beúszott az a Cséplő Gyuri-jelenet, amikor Gyuri Budapestről először tér haza. Soha nem gondoltam volna, hogy alkalmam lesz hasonlót megélni. Most Kenyában ez is megtörténhetett.)

A másik oka a lebegésnek az a közelség, amit Sam két lánytestvérével, Bettyvel és különösen a fiatalabbal, Agriával, valamint Lucy nevű unokatestvérével éreztünk egymás iránt. Az érkezést közös fotóval ünnepeltük Sam javaslatára, onnantól ő oldalt ült és a kamerával figyelt. A napot Sam nővérei építették fel, egy antropológus sem tette volna jobban: számomra a résztvevő megfigyelés módszerének alkalmazását biztosítva – ez most komoly – foglalkoztattak, vontak be mindenbe, amit ilyen röpke idő alatt életükből megmutatásra érdemesnek tartottak.

Öltöztetéssel kezdték: előbb a rövid, fodros kishutut adták rám, hogy táncoljak velük. Na ezt nevetve elutasítottam, pontosan tudtam, milyen a fenékrázós hagyományos tánc errefelé, és ismerem a képességeimet. Próbáltak győzködni, de közben nevettünk folyamatosan, s látták nem fog menni, ezért inkább beavattak a különféle viseleteik mintázatának és neveinek rejtelmeibe. Én szándékosan az egyetlen afrikai ruhadarabomat vettem fel, ami benini és Berlinben vásároltam tavaly egy bolhapiacon. Ez egészen szürreálissá tette számomra az ottlétet, ugyanis a nekem szánt kishutuk mintája és színe tökéletes harmóniában, mondhatnám összeolvadt vele.

Utána jöttek a hagyományos tevékenységeik, s megtanultam a kókuszpálma micsoda érték, gyakorlatilag minden darabját felhasználják, számtalan dolgot készítenek belőle. A levelét megszárítják, és összekötve a tetőt készítik belőle. A törzséből felfűrészelve gerenda, építőanyag, ágaiból tűzifa, terméséből kókusztej, héjából használati tárgy, törzsének nedvéből alkohol lesz. Ezeknek a készítését nemcsak elmondták, hanem néhány kivételével megtapasztaltatták velem. Na jó, a pálmafára nem kúsztam fel, ezt helyettem egy fiatal srác, akinek ez a munkája, a tapa tette meg. Tanítottak folyamatosan, s miután megtudták szuahéliül tanulok, próbáltak arra is tanítani. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyik dologból a másikba fogtunk, de nem volt az egészben semmi sürgető, kényszerítő, egyszerűen a kíváncsiság, a közös munkálkodás vágya hajtott bennünket. Közben ugalit és mchichát is főztünk. Ez előbbinek a készítését most megtanultam rendesen, az utóbbit egészen másképp,(a korábban általam készített) kókusztejből főztük. De a kertből hozták frissen, együtt tisztítottuk meg, s közben beszélgettünk mindenről egészen bensőségesen.

Sam kamerával felfegyverzett létezéséről gyakorlatilag tudomást sem vettünk, annyira elmerültünk mindebben. Néha szóltunk hozzá, én megosztottam vele, amivel megkínáltak, a közös ugali evés alatt letette a kamerát, de egyébként végtelenül tapintatos és szinte észlelhetetlen maradt. Amikor végignéztem a videókat, képeket, akkor láttam, nemcsak profivá vált komponálásban, és fejlődik belső vágásban, hanem egyre biztosabb vagyok benne, művészi tehetsége van.

Ezzel a nap nem ért véget. Délután meglátogattuk a szomszéd faluban élő anyukáját, a család többi részét, itt már csendesebben voltunk, körben ülve beszélgettünk, ő ült középen, szimbolikusan.

Aztán este hazafelé menet, betértünk egy koncertre Mtwapába, ami hat órás ráhangolódás után kezdődött el (fél hétkor kezdtünk vacsorázni, 8-ra volt meghirdetve, és bár a zenekar játszani kezdett, éjfélkor indult a buli, a tánc, mert akkor érkezett a sztár Mr. Bado). És bár kultúrakutatói szempontból rendkívül izgalmas, és nem kevésbé megindító, ez már másik történet, az andikasafari ezeregyéjszakába való.

Fotók © Samuel Tandiko