Egy érzelmekben, ismeretekben és szépségben gazdag kiállítás ajánlása

A berlini Zsidó Múzeumnak visszajáró látogatója vagyok, minden alkalommal felkeresem, amikor a hosszabb-rövidebb tartózkodásom alatt időm engedi. Mindig megszólítanak a kiállításai, tanulok sokat belőlük, és nem csalódtam még. De ez alkalommal többről volt szó: érintettségről és szakmai csodálatról.

Az érintettség (főleg) két tőről fakadt: magyarországi nőként jobban átélem az egyenjogúság nehézségeit, többnyire lehetetlenségét, másrészt a közelmúltban volt módom részt venni egy végül elvetélt roma kulturális intézményalapításban, s közelről látni azt a keserves identitásküzdelmet, amelyhez a nem roma származásúak ritkán kapcsolódhatnak ilyen intenzíven.

Az a narratíva, amely ezen az egyszerre szemet-lelket gyönyörködtető, gondolatébresztő és szívbe markoló kiállításon feltárult előttem, hatvan zsidó nő életéből, munkájából épült a század elejétől a második világháború utáni időszakig. Sokfélék családi hátterük, világlátásuk tekintetében, de mind tehetséges iparművész, ékszerész, divattervező, grafikus, keramikus, bábkészítő. A tárlat kronologikus rendben vonultatta fel a munkásságuk részeit, életük töredékeit, tehát miközben belepillantottuk a sorsukba, családi hátterükbe, kirajzolódtak a század történelmi szálai a kirekesztések, megkülönböztetések, befogadások, elismerések küzdelmei mentén. A személyes és a politikai elválaszthatatlansága nem elméleti síkon vált érthetővé, hanem elemi erővel, megindítóan vált bensővé. A tanulási, alkotási lehetőségekért küzdő nők helyét a századeleji nőmozgalmakban és szakmai pályájukon nem zsidó másságuk, hanem hasonló nehézségek, vagy épp sikerek jelölték ki: az itt-ott felvillanó identitáselemek értékként váltak láthatóvá. Aztán amint Németország fasizálódni kezdett, a munkáikat és személyüket vizslató tekintetekben egyre inkább a „zsidó különbözés” tükröződött vissza: ők maguk pedig védekezésképp kezdték átformálni énképüket és alkotásaikat. Ami korábban természetesnek tűnt, az egyre inkább bizonyítás, önigazolás, vélt vagy valós (sors)közösség tárgyává vált. Tárgyiasult, ideológiává silányult. De nem szűnt meg az értékteremtés: a pár évtizede még támogatást is kapó nőművészek továbbra is alkottak, minden korlát, nehézség dacára.

Az egész kiállítást átitató ellenállást nem politikai szlogenként élhettük át, hanem természetes lételemként, amely bár ezerféle alakot ölthet (például a divatos bubifrizurát parókával mímelő lázadó „új zsidó nők” szerepváltásaiban – mi mindenné tesz minket a haj, s most a dajer flottillákra gondolok). De „A nő otthon és a munkában” c. tabudöntő kiállítás szervezésében, vagy egészen egyszerűen az anyagi függetlenség kétkezi munkával való megteremtésében, s e fontos tudás továbbadásában (mint egy egyszerű virágkötő műhely alapítása,) is megnyilvánulhatott.

Nehéz visszaadni a sokféle történet és a design ezerféle ágának termékei nyújtotta intellektuális-esztétikai élményt, de leginkább azt, amit a kiállítás válogatási és rendezőelve lehetővé tett. Részt venni oly módon egy történelmi utazáson, hogy a korszakok ismert tényeit, helyszíneit, eseményeit megtöltsék tartalommal a mikrotörténetek, ugyanakkor fejlesszék azt az empatikus megismerési módot, amelynek eredménye nem egy információhalmaz, hanem értő-érző tudás. Olyan, amelyre szükségünk lenne, hogy eligazodjunk napjaink identitásküzdelmeinek megértésében, átélésében.

Miközben egy Szombat Online cikk mentén elindult közösségi média vitába bonyolódtam a Kneecap együttes Sziget Fesztivál fellépése kapcsán, nem tudtam nem gondolni arra, ami a kiállítás lezáró része közben a fejemben járt. A világháborút emigrációban túlélő nők keserves újrakezdése az idegenben egyszerre ismerős, és súlyosan ismeretlen tapasztalat. Kinek milyen hazához van joga, s ott milyen elnyomás vagy kirekesztés jut osztályrészül, ennek vannak fokozatai, de valahogy a lényeg ugyanaz.

A legújabb kutatások, elméletek szerint a traumák ábrázolásában, feldolgozásában a viszonyulás, a kapcsolódás mikéntje számít: hogyan vagyunk képesek empátiával, érzéssel, megértéssel fordulni a másik felé, akkor is, ha a politikai színtéren harsognak a csatakiáltások, a gyűlöletkeltés, mindent elnyomnak a médialavinák, a közösségi média rituális gyalázkodásai. Az említett beszélgetés bár nem érzelemmentes, de valódi vita volt érzékeny, többnyire zsidó származású bajtársaink között. Otthon éreztem magam, mert akkor is egy nyelvet beszéltünk, ha nem értettünk egyet. Biztosan tudom, hogy ehhez a közösségérzethez hozzájárult a kiállítás: hát kell ennél több?