György Péter emlékére

„Ősz van, mindenki tudja, aki él, senki sem tudja, aki meghalt. Ősz van – kedvelt évadom, ideje a csatangolásnak, sétákban való elmerülésnek, önépítésnek, készülődésnek, a dolgok elrendezésének, az Idő rétegeit lecsillapító mozdulatoknak, az avarjóslásnak, minden feleslegesnek.” (György Péter: Ősz, időjárőr)

Délután, munka közben ért a hír. Semmi nem volt többé fontos, sürgős, minden abbamaradt. Megállt az idő. Bénultan meredtem a képernyőre, hírekre. El kellett indulnom, hogy a közelében tudjak lenni. Még utoljára.

Erdőt jártam, peregtek az emlékek. Mesteremnek tekintettem, attól a perctől kezdve, ahogy megismertem. Abban az évben jelentkeztem az ELTE-re, amikor a doktori programot alapította. Én lehettem a szerencsés kiválasztottak egyike, aki az iskolaalapító György Péter óráira járhatott abban a lelkesült, intellektuálisan pezsgő légkörben, amely egy ilyen fontos kezdethez teremtődött. (A felvételire menet a villamoson József Attila Tiszta szívvel című versét szavaltam, „…ha kell, embert is ölök…” visszhangozta felindultságom. Ha kérdezett volna tőlem bármit, izgalmamban egy szót sem tudok mondani. De mintha megérezte volna: a beadott pályázatomat kezdte dicsérni, kitért a Beszélőben megjelent friss írásomra, a kutatási tervemre, s összegezte, rám itt szükség van. Kint, a folyosón elsírtam magam.)

Minden addigi iskolámnál jobban szerettem ezt az intézetet, ezt a doktori programot, az összes órájával, tanárával együtt. Komoly önértékelési problémáim voltak, de Gy. P. mindvégig tartotta bennem a lelket, állandóan biztatott. A levelekre mindig válaszolt. (Ha bénultságra panaszkodtam, s nem volt sok ideje, de tudta, szükség van rá, csak egy sor érkezett: írni, írni, írni…) Nemrég, amikor értesültem állapota súlyosbodásáról, elővettem a levelezésünket, végtelen hálát, szeretetet éreztem, és megbizonyosodtam róla, nélküle nem tudtam volna végigcsinálni a doktori iskola éveit. Egyszer azt írta, legjobb óráit tartotta nekünk. Mi ezt nem ítélhettük meg, de abban biztosak voltunk, intenzív inspirációból, tudásból, törődésből a lehető legtöbbet kapjuk. Én a kutatási témám, a romaábrázolás miatt még inkább kivételezett helyzetbe kerültem, mivel ő aktív szereplője volt az egyenlőségért vívott küzdelemnek, tudása nem (csak) elméleti volt, megélte, megtapasztalta a roma művészek, értelmiségiek világát.

Mi mindent tanultam tőle, tárgyi tudást, szemléletet, megközelítést… elmondhatatlan. Bátorságot és kiállást, elkötelezettséget, az érzelmeink, a tévedéseink felvállalását.

Romakutatóként számtalan megnyilvánulásában, írásaiban a zsidóságának megélésére láttam rá: s ő engedett a megfigyelő tekintetnek, tudósként, magánemberként, zsidó szülők gyermekeként,  beszélgetéseinkben, csakúgy mint írásaiban őszintén kitárulkozott.

Egyik évben egy CEU Summer Schoolra jártam: kiváló tudós jött hozzánk előadást tartani, Monroe Price médiajogász, az Annenberg School of Communication alapítója. Kissé szokatlan felvetéseit nem követte beszélgetés, zavart csönd maradt utána, de az esti fogadáson odamerészkedtem hozzá, s kérdeztem valamit. Válasz helyett visszakérdezett: György Péter tanítványa vagy? Kiderült, jó barátok, s én nagyon büszke voltam erre a beazonosításra.

Tudom jól, hogy ha más útvonalon is, de az utazásaimon a nyomában lépkedek, érdeklődésemben még mindig meghatározóak a tőle tanultak. Önazonosságom kitörölhetetlen része lett.

Utolsó könyvét, a Lépcsőházi katarzist másképp olvastam. Az idősíkok keveredtek: akkor ápolta az édesanyját, amikor bennünket tanított. Többször említette órán felindultságának okát. A gyászmunka írásai és abba szőtt elmélkedései aztán belőlem is szóltak. Mire kiadták, az én anyám is meghalt.

Az erdőben peregtek életem tudományos sorsfordulói is: a doktori védés és a habilitáció: mindkét alkalommal ő volt a bizottság elnöke. Ez nekem mindennél többet jelentett: büszkeséggel töltött el, megerősítést, önbizalmat adott. A kettő között félúton, én is ültem egy bizottságban, Ady Mária védésén, ahol szintén elnök volt. Az egészen kiváló disszertáció olvasása és védése után egy megjegyzésem volt: ezek a munkák a doktori iskola igazi gyümölcsei.

(Közben a word dokumentum fekete keretre váltott, akaratlanul gyászba borítottam az írásomat.)

Ismerem kiváló szociológus párja, Neményi Mari munkásságát, emberségét; lánya, Eszter hasonlóan elkötelezett, okos kutatásait. Péter iránt érzett szeretetem és tiszteletem nekik is szól.

Nemcsak gondolkodása hatott rám, tanárként is követtem. A 60. születésnapjára megjelent kötetben írásomhoz egy Polányi Mihály-idézetet választottam: „Újra el kell ismernünk a hitről, hogy minden tudás forrása. Intellektuális szenvedélyek, egy nyelv, egy kulturális örökség birtoklása, vonzódás a hasonlóan gondolkodók közösségéhez – a személyes tudás szenvedélyesen és megértésünkön jóval túlmenően elkötelez bennünket a valóság egy látomása mellett. Ez az elkötelezettség, mint a szerelem, amellyel rokon, szenvedéllyel égető ’Nesszosz-ing’”.

A szabad gondolkodók nevelését, hitvallásként, bármilyen patetikusan hangozzék, magaménak érzem, a Nesszosz-ing viselése most, halála után még fontosabb lesz számomra.

Erdőjárás közben néztem az őszi fákat, lehullott leveleket, s egyszer csak az enyészetben, az elmúlásban is égő cserszömörcebokrokban ráismertem. Bármerre mentem, szegélyezték az utat, mint ahogy György Péter a pályám állomásait. Mintha az emlékeimben fellobbant volna valami, visszakaptam, amit a halálával elveszítettem.

Nem szeretem a legeket, nehezen is tudnék filmből, könyvből, zenéből leget választani. De hogyha halálom előtt még egyszer választhatnék, kinek az órájára ülnék be tanítványként, György Péter lenne az.