Jafar Panahi új filmjéről (Csak egy baleset, 2025, Irán-Franciaország, Luxemburg)

Az idei BIFF csodáinak felsorolásába sem kezdek: olyan tág spektrumon mozog a filmválogatás, ismert alkotók új filmjeitől kezdve, egyáltalán nem vagy kevésbé ismert rendezők debütálásáig, és egy korai Scorsese a retrospektív blokkban, Tarr Béla meglepetésfilmje, na tessék, mégis mustrálom a programot…

Amikor ezeket a sorokat írom, Jafar Panahi, a kiváló iráni rendező idei Cannes Nagydíjas filmje egyszer már lement vasárnap, ma este pedig újra műsoron lesz. Számomra az idei év egyik legizgalmasabb és időszerűbb filmélménye volt, ezért is emelem ki a gazdag filmkínálatból.

Egy remek egyetemi program keretében néztem a diákjaimmal a METU-n, ahová vittem magammal a Pázmány Egyetemről az Európai Egyetemi Filmdíj-részvételt. Ide még az alapítók hívtak meg 2016-ban, azóta a network tagjaként szervezem ősszel a kiváló filmelemző kurzusokat. Erről majd máskor, külön posztban; most csak azért érdekes, mert az Európai Filmakadémia válogatásában, az öt versenyfilm között Panahié is szerepelt.

Kevés hasonló független lelkű, intellektuális, mégis nagyon emberközeli filmes alkotót ismerek. Tarr Bélát, igen. Minden munkájában alap a közeg alapos ismerete. A fikció pedig igaz: a valóságélmények felemelése, kitágítása, légies elvonatkoztatása, amely soha nem lesz mesterkélt, túlgondolt, művészies.

A Csak egy baleset témája látszólag partikuláris – a hallgatóim közül néhányan igyekeztek is elhatárolódni ettől a közel-keleti vircsafttól, majd addig-addig beszélgettünk, míg nem magunkra ismertünk…

Véletlen találkozások sorozata idézi elő a morális kétségek és kérdésfeltevések sorát: a korábban politikai okokból bebörtönzött egyszerű munkások felismerni vélik egykori börtönőrüket, aki különös kegyetlenséggel bánt velük, örök életre szóló, gyógyíthatatlan traumákat, visszafordíthatatlan tragédiákat okozva életükben. A magyar film múltfeldolgozásában két hasonló szembesítés is megtörtént a kamera előtt, fogvatartott és durva fegyőre Almási Tamás, az üldözött roma és a felette hatalmaskodó csendőr fia között Varga Ágota dokumentumfilmjében.

Panahi erre a motívumra épít több szólamot: a szereplőket ért sérelmek különbözősége és személyiségbeli eltérések határozzák meg a bosszúhoz való viszonyt. A film egyik kulcsfogalma a felelősség, amely engem jó ideje – kutatásaim és szakmai (köz)életem miatt – foglalkoztat. Most például egy kiváló morálfilozófiai tanulmánykötetet olvasok (Réz Anna szerkesztésében jelent meg bő évtizede, Vétkek és választások címmel), amelyben morális ítéleteinkről gondolkodnak a szerzők. A film és olvasmányaim kapcsán millió gondolat ébredt bennem, nem sorolom mind, csak kiemelem azt, amely a politikai lojalitás, egy autoriter rendszer kiszolgálása és az adott nemzetközösség tagjai ellen elkövetett bűnök összefüggésében felmerül.

Ítélkezhetünk-e azok felett, akik úgy cselekednek, hogy az adott dolog (mások elleni sérelem) előidézésére befolyással nincsenek? Mit jelent egy fegyőr (akár hivatalnok, tanár – tehát mások felett bármilyen hatalmat gyakorló) befolyása? Hol vannak a határai? Valóban csak akkor lehetünk felelősek, ha cselekedetünk okai mi magunk vagyunk, nem pedig valamely, a cselekedetünket megelőző esemény? Az ágens-okozás elmélet szerint, a cselekvő képes legyen egy cselekedet végrehajtását okozni, de képes legyen az attól való tartózkodásra is, ahhoz, hogy morálisan számonkérhető legyen…

Kérdések tömkelege: beszélgetés kellene legyünk („újra”), de az aktuálpolitika eltereli a figyelmünket, és bár a morális ítélkezésnek ott is állandóan, nagyon is helye van, a felelősségről keveset, s rosszul beszélünk. Az iráni társadalomban jelen van a korrupció is, de van mellette valami alapszolidaritás, valami nagyon emberi, ami iránt csillapíthatatlan vágyat érzek, mert itthon alig-alig találom nyomát. Panahi filmje – legyen bármilyen távolian szörnyű igaz a története – oltja ezt a szomjat, talán majd az Enyedié is, megnézem hamarosan, a trailere is nyugtat, ez máris egy Csendes barát.