„De Hagelmayer úr, ennek még nincs vége.”

(Valuska)

„Minduntalan – Krasznahorkai László prózavilága” c. kiállításról

Még a nyár vége felé, egy ismerősöm Facebook posztja hívta fel figyelmemet egy kiállításra, amely a leírás alapján is kivételesnek tűnt. Azt terveztem, ősszel megnézem, de persze Krasznahorkai László Nobel-díja okán szó sem volt halogatásról, „utolsó perces – gyorsan elugrom”, két program közé betuszkolom, kipipálom miegymásról. Igazi ünnep kerekedett belőle: verőfényes őszi vasárnapon, az egyik nővéremmel, a kutyámmal, majd levezetésként, feldolgozásként, Duna-parti sétával.

A szentendrei Művészet Malomban több sikeres kiállítás jött létre Szilágyi Zsófia Júlia irodalomtörténész kurátorságával. (Az egyik, díjazott tárlat remek dokumentációja az Új Symposion folyóiratról ma is böngészhető.)

Ez alapján is elgondolható, hogyan küzd meg a szövegek, az íráshoz társuló dokumentumanyagok élményszerű bemutatásával egy kiváló forma- és stílusérzékkel megáldott kurátor. De a „Minduntalan” magában az anyagban rejlő mediális határátlépésekből táplálkozott, és ezzel a kivételes lehetőséggel nem kihívásként megbirkózott, nem élni kényszerült, hanem akart és tudott.

A térbe lépve a tekintetet egy idézetszalag vonzza magára: végig tekereg a termeken, fel a lépcsőn, Krasznahorkai (Bukta Imre festménye alapján készült) képmása mellett, egymásba folynak a regényekből kiragadott mondatok: lépten-nyomon, minduntalan.

„Regényei a világ szellemi hanyatlását, az ember egzisztenciális magányát, az értelem keresésének hiábavalóságát apokaliptikus víziókkal, groteszk tablókkal mutatják meg, esszéisztikus írásai filozófiai kíváncsisággal a szépség, a transzcendencia és az emberi törekvés határait kutatják.
Mi, olvasók végtelenné tágított világával, egyetlen mondatát űző, sorsszerű könyveivel találkozunk. A kiállításban ennek a zavarba hozó, korántsem könnyű találkozásnak az élményét nem egy-egy regényre fókuszáló, címekkel jelölhető bontásban, hanem mű és valóság, regényhős és lejegyző (író), zene és képzőművészet palimpszesztszerű rétegzésével teremtjük meg.  A fordítóival készülő interjúk tudatosítják a nemzetközi népszerűséget, a Krasznahorkai-világ kiterjesztéseként jelennek meg az inspiratív együttműködésben született Tarr Béla-filmek, és külön teret kap az író kevésbé ismert, a szentendrei művészeti szcénához fűződő kapcsolata. A kiállítótérben a tárgyakhoz, tartalmakhoz való hozzáférés akadályoztatása, megnehezítése, a kerülőutak beépítése, a látvány „elkendőzése” idézi a hosszan kígyózó mondatok nekilendülését, a részletek felnagyításából fakadó esztétikai kitérőket, a pont nyugtalanító hiányát.” (Részlet a kurátori szövegből.)

Az első térelem meghatározó. Egyszerre erős hangulatú prológus és egy gondolati szál elindítása a Tarr Bélával való alkotótársi kapcsolat mentén. Vitathatatlan, hogy kettejük közös alkotásai, a Tarr-filmek hazai, de főleg nemzetközi fogadtatása visszahatott Krasznahorkai munkásságára, de ez olyan egymásra találás lehetett, olyan szenvedélyes, intellektuális világteremtés, amelyben nincs előbb vagy utóbb, nincs ok, okozat, csak „végtelen tükröződés”: inspiráció. A kurátor pontosan felmérte ennek a súlyát, és így jelenítette meg a tárlaton. Számomra, aki a Tarr-filmeken és nem olvasmányélményeken keresztül kötődöm az íróhoz (most, a kiállítás hatására következnek majd a nagy felfedezések), ez a kezdés megadta a hangot. Az eredeti filmplakátok, a miniarchívumokat jelképező dobozokban elhelyezett eredeti dokumentumok, fotók, a kinagyított filmképek, és nem utolsósorban az egyetemes filmtörténet egyik legszebb hosszú beállítása, a Werckmeister harmóniák kezdő jelenete Víg Mihály zenéjével végig kísért, míg kószáltam a terekben.

Legszívesebben lépésről lépésre haladnék, s mesélném a fotóim alapján a benyomásokat, gondolatokat, emlékképeket: az idegen nyelvekre fordított regények remek adatvizualizációs vagy Krasznahorkai élet-és prózatereit ábrázoló fal látványos információiátadását, a szentendrei művészközeggel való kapcsolatok jellegét, vagy a társművészetek inspirációit.

Még két kapcsolódást említenem kell lezárásként. Az egyik tudományos: az elmúlt évek archívumkutatásai közben felgyülemlett tapasztalatokat, az élményszerű tudásátadás megfelelő útjainak kereséséhez adott a tárlat újabb lökést, óriási inspirációt.

Ez is a palimpszeszt-jelleg egyik jellemzője, a filmek „rétegét” újabb és újabb megközelítésből származó installációk fedték el, de úgy, hogy gyakran felsejlett alattuk egy tarr bélai kép, egy hangulat, egy kompozíció, egy gondolat, vagy épp egy direkt utalás Miközben a kiállítás nem csak erős, néhol zsigeri hatással bírt, informatív maradt. Számomra több meglepő pont váltott ki katartikus élményt. Először a Krasznahorkai-Tarr fiktív párbeszéde: valóságos idézetek különféle interjúkból, szövegekből, amelyeket a kurátor úgy válogatott össze, mintha egymásnak válaszolnának. Vagy a Krasznahorkai-hősöket megjelenítő installáció megfoghatatlan, mégis fizikailag inszcenált alakjai, köztük az én angyalom, amely aztán távozásom után, akár a berlini Staatsbibliothekban Wim Wenders angyala, valaki más válla fölé hajol.

Másrészt a regények és a Tarr-filmek időkezelése, amelyet a filmnyelv és a szöveg másképp hoz létre, de épp az eredmény mindkettőt reménytelenül valóságossá teszi; a hiányokkal élők elviselhetetlenül hosszú napjait kitöltő üresség, a lassú várakozás művészet-közvetítette megtapasztalása, nem új, s nem idegen számomra, itt mégis felismerésként hasított belém.

Így élhettem meg újra, csak másképpen a közösség-tudatot, mi-azonosságot olyan művészekkel, mint Krasznahorkai, Tarr és hőseik. Ismeretlenül is nagy szeretettel gondolok a kiállítás munkatársaira ezért.

Ma egész délelőtt Vilém Flusser önéletrajzi, filozófiai írásának – eddig úgy tűnt -, lefordíthatatlan címe járt a fejemben: „bodenlos”, (angolul „without firm ground”, tehát feneketlen, szilárd talajt nélkülöző, megmérhetetlen) jelentése nem kis elrugaszkodással, és ezt a felismerést Gelencsér Gábor barátomnak köszönhetem, inkább földönfutó.

Mi mind szellemi értelemben rokonok, földik, intellektuális földönfutók vagyunk.