Az utóbbi hetek eseményei közül az egyik, a lányaim vállalása az idei SPAR Maratonhoz kapcsolódó Utcáról Lakásba Egyesület kampányában, egyre fokozódó feszültségben tartott bennünket. (Az esemény napján én konkrétan tésztába gyúrtam az izgalmamat: az ünnepi ebédhez rendelt lasagne alapját életemben először én készítettem, és – annyira gyurkoltam -, hogy sikerült!)

A lányaim gyönyörű Facebook posztokat írtak a felkészülés közben született gondolataikról: a sporthoz, a futáshoz, a teljesítményhez való viszonyukról. De az egészet keretezte egy alapkötődés: egy kiváló egyesülethez, amely bő három évig Sára lányom munkahelye volt. A családunk számára pedig egy közösség, amelyhez kivétel nélkül mind kötődni kezdtünk. Támogatással (hisz így a civilek az alapműködésüket teszik lehetővé), önkéntes munkával, személyes kapcsolatokon keresztül munkatársakhoz, ügyfelekhez egyaránt. Nem fogok most mesélni történetet, álljon itt egy mondat emlékeztetőül, amit Sára az egyik ügyfelének (több gyermekes kárpátaljai menekült anyuka) révbe jutásánál (értsd: az ULE hosszútávú lakhatási programjába kerülésénél) így foglalt össze: az tutifix, hogy a (nagyjából) biztos lakhatásuk miatt tudtuk ezt végigcsinálni.

Engem nagyon megérintett a munkájuk, hozzáállásuk, az egész ULE-szellemiség, mert látom, tudom, hogy hasznos, termékeny és különleges. Végtelen öröm és megtiszteltetés, hogy én koordinálhatom a karácsonyi ünnepi vacsorákhoz a sütigyűjtést, s ha összejön, főzhetek is egyszer majd egy elvonuláson a csapatnak… Adakozni mindig lehet: fussatok!

A hajléktalanok helyzetéről családilag, barátilag rengeteget tanultunk, tapasztaltunk meg ezek alatt az évek alatt. A rendszerszintű hiányosságok, egyéni és közösségi felelősség, társadalmi – gazdasági összefüggések ismerete és megértése nélkül könnyű ítéletet mondani – rengeteg ilyen hang szólal meg a környezetünkben -, és elmondhatatlanul jó érzés tisztán látni, megtapasztalni helyette a türelmes elfogadást. (Józsefvárosban egyre reménytelenebb a helyzet, különösen a mi környékünkön látni: valószínűleg egyre többen maradnak fedél nélkül. Bár az itteni önkormányzatnak épp a szociális háló erősítése a legfontosabb feladata. Nemrég nyílt egy kiállítás, amely – főleg a személyes érintettség, kötődés hiányában – valamelyest képes ilyen élményszerzésre, érdemes ellátogatni.)

Sára hamarosan elköltözik egy másik országba, választott új hazájába, Brazíliába. A közelmúltban megnéztem egy filmet; egy sao paolói múltfeldolgozó történetet, amelyben a rendezőnő az építész apja szellemi-tárgyi öröksége után kutatva feltárja a város központjában álló hajdani üvegpalota, „az üvegbőr” különös múltját és sorsszerű, végzetes történetét. Mivel egy foglalt házról van szó, sok szó esik a filmben a hajléktalanságról, és a beszélgetések alapján kirajzolódik egy általános attitűd, a brazilok szolidaritása, igaz elkötelezettsége azok mellett, felelősségérzete azokért, akik alapvető eszközök, körülmények hiányában nehezen vagy épp sehogy sem tudnak talpon maradni, normálisan dolgozni, tanulni. Sára szerint ez nem a film kedvéért történő kiválasztása a demokratikus értékeket képviselő megszólalóknak: ezek általános vélekedések, olyan viszonyulások, amelyekkel gyakran találkozni különböző társadalmi hátterű emberek között is Brazíliában.

Mindhárom gyerekem olyan keményen, kitartóan tud dolgozni, mint ahogyan futni. (Ákos futásáról majd egyszer máskor, ha eljön az ideje, szólok.) Tudom, milyen értékek mentén választanak, teremtenek otthont maguknak, és segítenek a környezetüknek is a választásokban, teremtésekben.

Itt vannak otthon, vagy máshol – megbízom a döntésükben, mint ahogy a fizikai távolság leküzdhetőségében is. Sára ezzel búcsúzott este tőlem, élete első nagy hosszú távja után: „Rio de Janeiroban júniusban lesz maraton, és micsoda útvonalon!”

  Nem fog gyakran hazajárni, nem kell tartani attól, hogy nagyra nő az ökológiai lábnyoma…más értelemben viszont erős nyomot hagy maga után a Földön, abban biztos vagyok.

Bori hagyományosabb életet él, szó szerint, de tartalmának újabb és újabb vonásain mindig elámulok. Képes megújulni, megújítani önmagát, a világot; egy fához hasonlít, amely bár egy helyben áll, a mozgást, a változást magában rejti, hatása egyre csak nő. Ki tudja, meddig érnek máris a gyökerei.