(Egyszer a Rajna-parton jártam)

W.I.M. Die Kunst des Sehens (W.I.M. A látás művészete)

Bundeskunsthalle, Bonn, 1. August 2025 bis 11. Januar 2026

„Szenvedélyes úton-író vagyok” – hangzik el az egyik vallomásban azok közül, amelyeket Wim Wenders tematikus rendben helyezett el a nagy életműkiállításán, a bonni Kunsthalleban: a kiváló filmrendező 80. évét töltötte be idén.

Engem erősen hajtott a vágy, hogy egy napot a műveivel töltsek múzeumi környezetben, s hozzájáruljak az ünnepléshez.

Sikerült az utat összeszerveznem egy konferenciarészvétellel: a heidelbergi tudományoskodás után Bonnba vonatoztam. Két nap tömény előadás, előadás után, szünetekben, ebéd, vacsora, kávé-cigi alatt folyamatos beszélgetések…fárasztó volt, de nagyon tartalmas. Voltak feszültségek, de ez a témával jár, az azonban nem esett jól, hogy épp magyar tudóstársaim keltették, s a kritikát rosszul kezelték. Ráadásul abban a panelben, amelyet én moderáltam; az egyik előadó gondatlan szóhasználata, a másik előadó meggondolatlan fogalmazásmódja többeket sértett, sőt, akadémiai közegben megengedhetetlennek minősült. A szóvá tett kritikát nem elnézéskérés követte, hanem sértett visszaszólás, majd külön-külön sok-sok tisztázó beszélgetés. A szervezők kiváló munkát végeztek, de úgy tűnik, még több óvintézkedésre van szükség egy nemzetközi közegben: ami Németországban alap, az máshol még távol nem az.

De a témák mind izgalmasak voltak, remek előadók, nemcsak a tudományos világból: kerekasztal, plenáris, workshop készülő filmekről. Az egyiket én magam kritizáltam legerősebben, de Bács Zsolt rendezőről rendesen lepergett minden. A tragikus sorsú, a nácizmusnak áldozatul esett kiváló bokszoló, Johann Trollmann „Rukeli” története a forgatókönyvben egy romantikus drámává alakul, a művészi szabadság nevében egy problémás történelemfelfogás csapdájába esik. Bár ajánlottam az elhivatott alkotónak, talán konzultáljon történésszel is, ne csak a családtagoktól kérjen beleegyezést, kétlem, hogy fog. Ne legyen igazam, de ha mégis, szívből kívánom, ne (így) valósuljon meg ez a film.

Az utolsó estét már régi kedves barátom-kint élő honfitársam otthonában, családjával töltöttem, minden fáradtság elszállt,bepótoltuk a több év aladt kimaradt sok-sok beszélgetést.

Reggel pár órás csodás, rajna-parti vonatozás után már Bonnba is röppentem. Végigsétáltam a pályaudvartól a múzeumnegyedig, s bevettem magam Wenders művei közé.

A kiállításon maga a művész kísérte a látogatót: a QR kóddal indítható rövid felvételek egy-egy tematikus blokkhoz elmondhatatlanul szépek, gondolatgazdagok voltak. (Szinte most is hallom a hangját.)

Az élményt egy immerzív tér kialakítása koronázta meg: egy nagy teremben, annak falaira vetített filmrészleteket, kiváló minőségű hang (zene) kíséretében, babzsákokon heverve nézhettünk, hallhattunk sokáig. Mivel én ezt a napot szinte teljes egészében erre a kiállításra szántam, nem siettem: elmerültem ebben a csodában. Persze mondanom sem kell, a legnagyobb boldogság a Berlin feletti ég láttán áradt el rajtam, ez a film nekem nagyon sokat jelent, ó.

Hajdanán, amikor a DAAD kutatásomat készítettem a berlini Staatsbibliothekban, ahol a film könyvtár jeleneteit forgatták, fölém is hajoltak Wenders-angyalok.

Sokáig tudnék mesélni róla, de befejezésképp álljon inkább itt egy részlet abból a könyvből, amelyet útravalónak vásároltam magamnak. Ez a W.I.M. – Wenders mozgásban-kiállítás méltó tartozéka, bár már régebbi megjelenés, sokadik kiadás. A fotókönyv címe Einmal, amely a mesekezdésre utal, egyszer volt, így fordítanám. Az utazásai során készült fotókból válogatás, helyszínek, témák szerint csoportosítva, s minden blokkhoz egy rövidke leírás, „egyszer…”. A befejezés így hangzik: „- Einmal ist keinmal – geht eine Redensart. Als Kind kam mir das immer sehr einleichtend vor. Aber beim Photgraphieren zumindest ist dem nicht so. Das ist das EINE MAL das EINZIGE MAL.” Ami egyszeri, az nem számít – mondja a közmondás. Gyerekként ez mindig nagyon világos volt számomra. De a fotózásnál legalábbis ez nem így van.

Ez az EGYSZER, az EGYETLEN ALKALOMMAL.”