Freshia Njeri műve, fotó: Pócsik Andrea, Nairobi, Mukuru, 2026. január 22.

Zheng He emlékére, Marco Polo (Italo Calvino) zárszavával

Amikor tegnap kitöltöttem a hosszú-hosszú kérdőívet az Erasmus-út tapasztalatairól, az egyik kérdésnél mintha belém hasítottak volna. Milyen európai értékeket képviselt, valósított meg a program, amelyen részt vettem? Egy talán különösnek tetsző, bár aligha meglepő összefüggés mentén fogom értékelni most ezt az utazást.

Mombasában, amikor vártam a Nairobiba induló vonatra, felfedeztem egy mellszobrot, amely megragadta képzeletemet, a leírás szóhasználata felkeltette az érdeklődésemet.

Egy évszázaddal Marco Polo után élt egy kínai felfedező, diplomata, Zheng He (Cseng Ho), felfedező utakat vezetett 7 alkalomma flottát Nyugat felé. A hatodik út célja Szumátra, Kelet-Afrika és a Perzsa-öböl volt, 1421 márciusától 1422 szeptemberéig tartott. Ez és további útjai alatt – a szoborleírás tanúsága szerint – négyszer járt Mombasában, „hogy elősegítse a kölcsönös egymás megértését, erősítse Kína és Kenya közötti cserekapcsolatokat.”

„Jang Csing eunuch és a többiek, hivatalos ügyekben utazzanak a Déli-tengeren Hormuzba és más országokba. Vigyenek mindenféle színű darócot, selymet, fátyolselymet és gyapotot és más anyagokat. Továbbá ajándékozzák meg a különféle országok királyait, embereit és másokat. Parancsolom, hogy az összes jámen parancsomnak megfelelően katalógust készítsen. Azután parancsolom, hogy minden hivatal figyeljen, hogy a megfelelő időpontban induljon. Azon keveseket, akikhez nem érkezik meg a parancsom, értesítsék róla. Így parancsolom!

Jung-lö 18. évének 12. havának 10. napján.” (Forrás: Wikipédia)

Hazatérésem első reggelén a sógorommal, aki környezetvédelmi szakember, ráadásul a szakterülete a szemét, főleg a veszélyes hulladék, Nairobi szegénynegyedeiről beszélgettünk, s megosztottam vele értetlenségemet. Hogyan került az a töménytelen nylonzacskó Mukuruba és környékére, ahol a Wajukuu Art Collective-et látogattam? Gyakran mentem lesütött szemmel, mert zavart a kívülállóságom, ezért a földet néztem inkább, ezért is tűnhetett annyira fel. Másrészt a boda bodán ülve is észleltem, hogy itt valami nincs rendjén: az iparnegyed széles útmenti sávját is szemét borította, egy helyen égették is, óriási tűzrakással. „Kenya 2017 óta szigorúan tiltja a műanyag zacskók használatát, gyártását és behozatalát. A tiltás kiterjed a kereskedelmi és háztartási nejlonzacskókra, beleértve a kézipoggyászban lévőket is. A látogatóknak javasolt újrahasznosítható vászonszatyrokat vagy kosarakat használniuk a bevásárláshoz és a csomagoláshoz” – erről tudtam, hiszen a nagykövetség oldalán is kitérnek rá.

Tíz év alatt nem tűnt el a szemét? Aztán a sógorom mutatott szörnyűbbnél szörnyűbb linkeket az afrikai országokba, főleg Kenyába küldött szemétszállítmányokról, a fast fashion műanyagalapú termékeinek legális, és vérlázítóan hipokrata eltüntetéséről. „Az ócska ruha szegényebb országokba történő exportja a rendszerszintű túltermelés „megoldásává” vált, és valójában nem más, mint rejtett hulladékexport.” (Forrás: https://tudatosvasarlo.hu/mocskos-muszalas-hulladek-ruha-kenya-magyarorszag/ ) És ebből Magyarország sem marad ki: ha hinni lehet a statisztikáknak, a négy fő exportőr között helyezkedik el.

Tehát ott jártam, azon a szeméthegyen épült telepen.

A tanulmányutam egyik legfontosabb célja, az általam sokat használt, hivatkozott posztkoloniális elméletek, dekolonizációs gyakorlatok közelebbi megismerése. Ezzel kapcsolatban még dolgozom fel, emésztem a látottakat, hallottakat. De abban biztos vagyok, a gyarmatosítás olyan károkat okozott, amelyek talán lassabban bomlanak le, mint a szemét. Európa egy nagyon beteg kontinens.

„Polo válasza:

• Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz; ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van, a pokol, amelyben minden nap lakunk, amelyet együtt alakítunk ki. Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle; az egyik sokaknak könnyen sikerül: elfogadni a poklot, és részévé válni oly annyira, hogy már nem is látják. A másik kockázatos, és állandó figyelmet és tanulást igényel: megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az a pokol közepette, aki és ami nem pokol, s azt tartóssá tenni, annak teret adni.” (Italo Calvino: Láthatatlan városok, Kozmosz Könyvek, 1980, 91.o.)