Már lassan a második nap telik el a Szemle díjkiosztó óta, de még mindig a hatása alatt vagyok. Ebben az én kiégett állapotomban különösen fontos volt megélni ezt a fajta szakmai közösségiséget a választások előtt.

Már említettem, hogy tavaly sok dokumentumfilm vetítés utáni beszélgetést moderáltam, és bár nem maradhattam végig, az a néhány alkalom is feltöltött egészen. Aztán a 2025-ös évet nemcsak elkezdeni, hanem lezárni is a Szemlével sikerült: októberben Muhi András nagy boldogságomra felkért a kísérleti filmes zsűriben való részvételre G.Horváth Mihállyal és Gyenes Zsolttal együtt.

Közel 20 órányi anyagot néztünk végig, mi végeztük az előzsűrizést is. Számomra a filmek is, az online beszélgetéseink is maradandó élményt jelentettek. Alig vártam a Szemle kezdetét, a személyes találkozásokat. Pedig nem indult szerencsésen: kiváló vágó szakemberünk, szívbéli barátnőm, Lemhényi Réka, többek között a Pálfi György filmek, és így a Tyúk vágója is, nagyot csalódott a szervezőkben. Aztán a megnyitó körüli jegymizéria után kb. ötven szék üres maradt, mindannyiunk számára érthetetlenül. Pálfi filmje azonban, bár a keddi bemutatón nem voltam, úgy éreztem, méltatlanul háttérben maradt

De a folytatás már zökkenésmentes volt. Kedden az Ingában megtartottuk a Magyar Egyetemi Filmdíj kerekasztal-beszélgetését remek hallgatókkal, aztán Bántó Csaba operatőr átvehette a Kálmán-napnak szánt díjat, Kovács Vera METUs alumni hallgató munkáját, Hajdu Szabolcs egy premier miatt nem lehetett jelen. A beszélgetés szerintem irtó jól sikerült, mondjuk én moderáltam, azért, na persze, nem, a hallgatók meséltek sok-sok érdekeset, fontosat. Ez a program egészen kivételes. Annak viszont nagyon örülök, hogy a koordinálás terhét átvette Dechert Adél ELTE Filmelmélet szakos hallgató, mert óriási benne a lendület, az elkötelezettség és a megfelelő szakértelem.

Balról jobbra: Kovács Dávid (METU), Szomorján Márk és Csepregi Dóra (MOME), Dechert Adél (ELTE) és Marton Orsolya (BBTE)

Aztán jött a Csendes barát vetítésének igazi örömünnepe.

Pénteken zsűritársaimmal végignéztük az összes műsorra tűzött kísérleti filmet: két információs és két versenyblokkra osztva. A nézőtéren egyre többen ültek, a 8-as vetítés már majdnem teltházas lett. Számunkra fontos volt, és lett volna korábban is vásznon (is) látni ezeket a filmeket, hiszen sokat változtatott a hatáson, de ezt megoldani nagyon nehéz. Este a Szemle szervezői bezártak bennünket egy szobába, s addig nem engedtek ki, míg fel nem szállt a füst. Hatalmasat beszélgettünk, s utoljára latolgattuk még, ki mit, miért, hogyan… Rengeteget tanultam Misitől, Zsolttól: számomra a kísérleti film örök szerelem (amely Bódy Gáborral, Antal István Juszuf amerikai underground filmes vetítéseivel kezdődött, Forgács Péter és Lichter Péter csodáival folytatódott), s egész pályámon velem maradt.

A választásaink talányosnak tűnhettek (kétlem, hogy valaki is látta rajtunk kívül a felhozatalt), de nagyon komolyan vettük a kritériumainkat. Röviden: vagy a történelmi illetve neoavantgárd hagyományokhoz való kötődést, vagy a médium lehetőségeinek kiaknázását, a technológiai frissességet értékeltük. Összességében következetes, az egész filmen átívelő formai megoldásokat , valamint a politikai, társadalmi jelentések hangsúlyosságát is figyelembe vettük. Így lettek a mi díjazottaink egészen különbözőek: a legjobb film Baksa-Soós Csanád animációja, Vincze-Bába Gabriella három rövidke archívokból és analóg felvételekből összeállított csodája érdemelte a legjobb rendező címet, s a különdíjat Vajda Liza Vera egy ironikus feminista műve, a független filmes hagyományokat folytatva szabadon. Szombaton ugyancsak az Ingában ültünk össze beszélgetni, nagy örömünkre sok-sok alkotóval és laikus, szakmabeli nézőkkel.

A vasárnapi díjátadó számomra valóban megkoronázta a Filmszemlét. A rekord mennyiségű díj átadása igen sok időbe telt, hiszen mindegyiknél elhangzottak az értékelések, a köszönő szavak. De olyan elképesztő közösségiség, egymás iránti elismerés, szakma iránti alázat szólt a résztvevőkből, hogy én a végére igencsak boldogságos állapotba kerültem. Mindenkivel képes voltam együtt örülni, a drága Hajdu Szabolcs Legjobb Férfiszereplői, Haragonics Sári Legjobb Dokumentumfilm Rendezői, Nagy Dénes Portré Különdíjával, az Árva, a Csendes barát díjözönével, de leges-leges-legjobban a Papa Legjobb Dokumentumfilm Díjával. Ezt szerencsére láttam is, és bár a többit nem, mégis borzasztóan drukkoltam, hogy kapjon díjat. Fel is sikítottam örömömben, mert Bordás Róbert operatőri munkája és Bujdosó Jani zenéje, a rendező Ponczok Attila történetelbeszélése, családtagjainak bensőséges, ám önmagán jóval túlmutató ábrázolása nem csak figyelemre méltó, hanem egészen-egészen különleges élményt adott. Ráadásul nagyrészt ott forgatták, ahol lakom a Népszínház utca, Teleki tér, Kun utca, Alföldi utca találkozásainál, ahol nap mint nap látom az ott élőket, de soha-soha nem tudnék róluk hasonló történeteket sem elképzelni. Írok majd hosszabban is a erről a filmről valahol.

Zurbó Dorottya zsűritag és a Papa c. film alkotói a díjátadón

Azt sem rejtem véka alá, hogy a fiatal tehetséges alkotók között számos volt tanítványomat fedezhettem fel, és ennél nagyobb boldogság aligha létezik.

Vermes Dorka, előbb a Pázmányon, majd az ELTEn járt óráimra, műhelyembe, és most a gyönyörű pályakezdése mellett Tarr Béla emlékére szervezett egy kiváló beszélgetést a mestere iskolaalapításáról. A szarajevói Film Factoryből sokan eljöttek a beszélgetésre a Turbinára, és csak meséltek-meséltek arról a számtalan sajátosságról, ami a Tarr Béla tanári felfogását szinte egyedülállóvá tette. Tudtom nélkül én is tanítványa voltam, hiszen a Romakép Műhely alapításánál igen hasonló elveket követtem. Ha valamire, akkor erre igen szívesen emlékezem vissza.