Találkoztam Joseph Beuys-szal

Életre szólt.

Érkezésem után két nappal a varázslatos Karlsaue park kapujában, amikor Bodzával az esti sétára indultunk, furcsa, piros overálos férfiak álltak, emberek gyülekeztek. Azt hittem, valami demonstráció készül. Másnap ugyanez a kép fogadott, lelassítottam, s az egyikük kezében kis táblát vettem észre: „Aktion Beuys”. Rákerestem a neten, a sejtésem beigazolódott: sétaszínházi előadásra próbáltak. Parcours.

Beuysről nem tudtam sokat, otthon őrzök egy munkájáról egy képeslapot, ami nagyon fontos nekem, „A művészet gyógyít” felirattal.

(Nemrégiben, még otthon elkezdtem hallgatni egy online beszélgetést a budapesti Goethe Intézet szervezésében: Erhardt Miklós képzőművésszel és Fehér Dávid művészettörténésszel Winkler Nóra beszélgetett. Érdekeseket, okosakat mondtak, de mintha folyton túl akarták volna licitálni egymást: már a hideg ráz a versengéstől. Nem néztem végig. Lehet, még nekifutok, kíváncsi vagyok, most, így lenyugodva, milyennek hallom majd.)

A documenta Archívumban, ahol kutatok, meséltem a készülő előadásról, s átküldték az egész éves programsorozat linkjét: Beuys születésének 100. évfordulóján kezdődött májusban, a sétaszínház az egyik első eseménysorozat. A csütörtöki premierre nem tudtam volna menni, de a pénteki előadásra sikerült megvennem az utolsó jegyet. (Valahogy úgy éreztem, sürget az idő, bármikor vége szakadhat ennek az álomszerű állapotnak, amit a fél éves ösztöndíj lehetősége adott. Mint aztán kiderült, hihetetlen szerencsém volt: a későbbi előadásokra lehetetlen jegyet kapni.)

Forró júniusi este volt, a park kapujában lepecsételték a kezünket, majd elindultunk. A Kunsthochschule (a helyi Képző) oldalában négy színésznő zenekart játszott, különös underground zenét nyomtak, majd monológokat a művészet mibenlétéről. Sűrűn esett szó a fákról, (napok óta megszállottan fotóztam a park többszáz éves óriásait), nem minden szavukat értettem, de a gesztusaikat igen. Láttam, itt valami készül nekem. A jelenet után kimentünk a csatorna partjára, ami a kaputól az Orangerie előtti óriási gyep széléig vezet (már többször sétáltam, futottam mellette végig). Fejhallgatón követtük a túloldali jelenetet. Beuys barna bundában beszélgetett a Spiegel újságírójával arról, hogy „mindenki művész”, mögöttük egy nő álomszép fehér lovat vezetett. (Vele is találkoztam a napokban: rácsodálkoztam: micsoda úri dolga van, ideszállítja a lovát, s úgy lovagol naponta… Hát nem. Színészló volt.)

A beszélgetés leírhatatlan hatással volt rám, haladtunk párhuzamosan, Beuys egyre megszállottabban válaszolgatott a túlparton, majd futni kezdtek, mi szaporábban lépegettünk, különös háttérzene szólt a fülünkben, Beuys elhaló hangján ezt kiabálta:

Utána egy kerti tanterembe érve, egy tanárnő mintha órán magyarázná a beuysi szellemiség lényegét: egy értetlenül okvetetlenkedő férfi (épp mellettem), folyton félbeszakítja, provokálja. A tanárnő mérgében hozzávágja a krétát, engem talál el, „Entschuldigung”. Bevonódtam.

Aztán a Karlsaue oldalában a park adta különös díszletfalak előtt látjuk Goethe Iphigeniájának egy jelenetét (Beuys egy 1969-es performansz átiratának formájában). A fehér ló elviszi Iphigeniát.

Mi tovább megyünk egészen a Fridericanumig (a fő documenta helyszín, egy óriási kortárs galéria a város hatalmas főterén). Ott kapjuk meg a Beuys-gulyást, (saját recept, isteni zöldségkrémleves) megpihenünk, én legnagyobb boldogságomra műsorfüzetet veszek, amiben gyönyörű fekete-fehér fotók és az előadás szövegei vannak. Amit nem értettem, például a négyéves Beuys találkozását az angyallal, kitisztul este az ágyban.

Még egy jelenet van hátra: bent az előadóteremben a férfiszínészek vetített kép előtt beszélgetésfoszlányokat adnak elő. Beuys 1971-ben megalapította a „Népszavazással a közvetlen demokráciáért szervezetet” és a számára létrehozott irodában az 1972-es documenta 5-ön 101 napon keresztül, minden áldott nap reggel 10-től este 8-ig várta a látogatókat: mindenkivel leült beszélgetni. Dirke Schwarze kasseli műkritikus az egyik napot vele töltötte, lejegyezte a beszélgetéseket és kiadta. Aznap éppen ezt a forrást, a Meilensteine 1 bis 14 documenta (A tizennégy documenta mérföldkövei) c. könyvét olvastam az archívumban a lejegyzett beszélgetés kérdésein, válaszain sokáig gondolkoztam: a véletlen egybeeséséstől hirtelen lázasnak éreztem magam, borzongtam.

A beszélgetés hangulata fokozódik, a férfiak a pénzre terelik a szót (Beuys szövegei zseniálisak: a pénzundorom szavakba öntött formát talált), boxolni kezdenek.

A kivetítőn lezárásként rövid videórészlet: a művész arca nagyközeliben, az ajka remek, a szeme repdes néha, tekintete fájdalmasan riadt. Látni vélem benne Virginia Woolf időskori, depressziós arcát: tegnap a berlini utam első napján vásárolt kis könyvet forgattam elalvás előtt: Ein Zimmer für sich selbst. Saját szoba.

[Elkezdem művelni a bennem lakozó erőt, tehetséget, alkotókedvet, mint egy fákkal teli kertet. S egyre csak termem majd az írásokat.]

A Fridericanum előtt áll az a két fa, amelyek egyikét Beuys az 1982-es híres documenta projekt: „7000 Auen”, (7000 tölgy) elsőjeként ültette, alattuk a bazaltkövek, amelyek 1982-ben (pontosan 7000 darab) a városiak bosszúságára halomban álltak a téren, hogy majd minden egyes fát megjelöljenek.

Az archívumban töltött második napon, ebédszünetben a kis doboz tésztasalátámmal árnyékot kerestem: a térnek csak ezen a pontján találtam. A bazaltkőre ülve eszegettem, Beuys eszembe sem jutott, úgy lebegtem a megérkezés kiváltotta eufóriában, mint az ő kalapja a traileren. Mosolyogva idéztem fel földöntúli hangulatomat, az archívumlázas kedvemet.

A projekt megvalósult: a 7000. fát a fia és az özvegye ültette el 1986-ban, egy évvel halála után, a 8. documentán. Az „Erdősítés közigazgatás helyett” („Verwaldung statt Verwaltung”) c. projekt terjesztése hát még ma is, …leírni is kínos. (A Beuys program hozzákapcsolódott egy ilyen akcióhoz: vegyetek fát Kolumbiába vagy az utcasarokra.)

Hogyan lehet tettekre váltani azt a temérdek tűpontos gondolatot, azt a sugárzó szellemet, ami Beuys munkásságában nap mint nap felizzott, ezekkel a gondolatokkal telt a hétvégém. Shelley Sacks, egykori munkatársa segít majd megtanulni. Vasárnap délután elsétáltam a Die Neue Galerie-be telepített műhelyébe, ott találkoztam vele. S még fogok.

2021. június 18 – június 30.

Írta: Pócsik Andrea

2021.07.07.

Hasonló bejegyzések

„Kicsiny, de fasza ország”

„Kicsiny, de fasza ország”

…megyek, megnézem. A kilencvenes évek végén Esterházy Péternek ez volt a szava járása, az ÉS-ben olvastam, talán valamelyik Estiben. Azóta sokat változtunk, de talán most van némi remény megújhodásra …, Most Passauban ülök egy tip-top kis panzióban egy üveg Krombacher...

Az író nők veszélyesek

Az író nők veszélyesek

Csak azt nem tette hozzá: az író nők veszélyesek. Még valamikor, amikor a gyerekek kicsik voltak, s időm nagy részét velük töltöttem, (valami paradicsomi állapot volt, egészen az almáig), kaptam egyik rokonunktól egy könyvet ajándékba. Különös kultúrtörténeti,...

Alles gut. Tükörposzt

Alles gut. Tükörposzt

Amikor szörnyen feszült napok, zaklatott elalvások, hajnali ébredések (az ellenségemnek sem kívánom) UTÁN otthon felejtem a maszkom, s félútról visszabiciklizek a kedvenc boltomba venni egyet, ahová tudom, beengednek majd maszk nélkül is, csuka fogta róka, na ez hogy...

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük