Amikor szörnyen feszült napok, zaklatott elalvások, hajnali ébredések (az ellenségemnek sem kívánom) UTÁN otthon felejtem a maszkom, s félútról visszabiciklizek a kedvenc boltomba venni egyet, ahová tudom, beengednek majd maszk nélkül is, csuka fogta róka, na ez hogy van németül? tudja a franc, s felhúzott pulóverben besompolygok, s azt mondom, otthon felejtettem, s a válasz, ALLES GUT – ez a kb. „semmi baj”, de németül másképp hangzik, mert csupa pozitív, most ez lesz a szavam járása, mint ahogy a hasonlóképp feszült kutyámnak (aki elkezdett random embereket, gyereket is! a parkban vadul megugatni, eddig soha, s ezzel engem is halálra ijeszteni, ebből sem lesz már terápiakutya) mondom: mein Schatz, kincsem, majd hozzáteszem, alles gut, én is megnyugszom kicsit.

Ilyen volt ez a hetem, mint ez a mondat.

Az elején, problémák sorakoztak, felhők tornyosultak, s egy telefonbeszélgetésben egy nekem kedves és fontos ember (mondjuk alapból az, nemcsak nekem) azt mondta, nem érti, minek ez az egész. Mi szükség archívum-, s főleg emlékezetkutatásra, miért nem a jelen, miért jó, hogy mindenféle ember naplót ír, még ha fontos volt, hadvezér, államfő, író, költő, az hagyján, de ki olvassa el a többit.

Most, amikor írom az előadásom, kiváltképp szükségem van (meg)erősítésre, kb. mint aki a ringbe megy. Fél éves kemény munka eredményéről számolok be. De nem ez a lényeg, hanem a tartalom. Mitől más, új ez a kutatás, mint azok a művészettörténeti munkák, amik részben a forrásaim voltak? Jelent-e valamit majd az archívumkutatásban?

Az erősen lerövidített kis beharangozó szövegben pl. szerepel az eredetileg Orwellnek tulajdonított, a magyar újságírásban gyakran használt „kettősbeszéd”, amely egy kiváló magyar tanulmánykötet, egyik fő forrásom címe is. Ezt ott Magyarországra, a Kádár-korszak művészetpolitikájára alkalmazzák, én kitágítom. Olyan formáit tárom fel, ami a demokratikus Németországban is létezett, s bizonyos értelemben ma is létezik. A történeti kutatásoknak ez a lényege épp, hogy felismerjünk mintázatokat, hisz magát az eseményt mi már nem láthatjuk, utólag a stuktúrát kell néznünk, tanultam az egyik mesteremtől. Az én esetemben van olyan korszak, a hetvenes évek, ami azért nehéz, mert a kortanúk egy része már nem él, aki igen, annak csak egy része áll szóba velem, naplók pedig nincsenek.

Kultúrakutató vagyok, nem művészettörténész, nem az események egymás utánja, s összefüggése, hanem a mintázata, s annak (töredékes) lenyomata, hatása érdekel. De ha az érveim helytállóak, ha a bizonyítékaim elég jók ahhoz, hogy elbírják a következtetéseim súlyát, akkor hasznosak lehetnek jövendő művészettörténészeknek is, nemcsak archívumok építőinek, kutatóinak.

Ez a blog nekem ujjgyakorlat és napló. Talán segít majd felidézni ezt a néhány hónapot: itt-ott elejtett szóból, fotóból visszaemlékszem majd arra is, amit nem írtam le, de átéltem. S érdekes lehet néhányotoknak. Ha írhatott volna naplót mindenki, akinek belső késztetése volt, másképp látnánk most a történelmi eseményeket. Az írástudás is hatalom, de nemcsak a körülményeik, neveltetésük alapján kiválasztottaké.

• 

• 

Sok minden vagyok, de szolgalelkű nem. Ebből sok probléma adódik, nekem sem könnyű velem, de alapvetően büszke vagyok magamra. Talán cseléd felmenőimtől, protestáns őseimtől örököltem.

Derrida a kedvenc könyvemben, az archívumlázban arról beszél, hogyan íródik, vésődik bele egy Yerushalmi nevű történész Freudról szóló írása annak archívumába. Úgy, ahogyan majd az én szövegem, s az általam idézett magyar művészettörténészeké, művészeké íródhat be a documentáéba. Persze csak akkor, ha „megfelelő mértékben gyarapítja ahhoz, hogy teljes joggal foglalhassa el benne a helyét”. (Mindebből valamennyi fizikailag is beépül: az általam leadott lista alapján bővítik, frissítik majd a könyvtár állományát.) Derridában is voltak a saját írásaival szemben kételyek, nem igazi tudós, akiben nincsenek. De a végén katartikus élmény, ahogyan beírja magát a Freud archívumába, s az olvasónak kétsége nincs arról, hogy teljes joggal teszi.

Pénteken végre el tudtam menni ahhoz a kedves szerb dokinőhöz vacsorázni, aki előttem az albérletemben lakott. Oázis volt. Az első együttlétünk is épp így sikerült, de akkor tele voltam várakozással, lelkesedéssel. Most, amikor beszámoltam neki az elmúlt hetek feszültségeiről, mellérakta az ő több éves kórházi tapasztalatait, tanulságos volt.

Kivételesen sugárzó személyiség, nagyon megkedveltük egymást. Szabadidejében ortodox templomokat rajzol, s szerbül olvas sokat, regényeket, verseket. A verseket olykor meg is tanulja, s ha a kórházban felidegesítik, magában szaval.

Hozzá menet óriási szivárványt láttam, s amilyet még soha, az ív végét kb. húsz méterre tőlem az út felett: a szitáló esőcseppeken ott tört meg a fény. Pár lépés múlva eltűnt az egész. Azt hiszem, átmentem a szivárvány alatt.

• 

• 

• 

Az őszi Dönche, Habichtswald, Karlsaue mindenért kárpótolnak, a fotók nem adják vissza ezt a napról napra változó csodát. Kovács Éva barátném le tudná nektek festeni:)

És mi Bodzával nagyon szépen, boldogan tudunk sétálni. Az ott fenn ő, s az a falevél még fentebb, aki egy pókfonál segítségével legyőzte a gravitációt, Bódy Gábor emlékére, én vagyok.