A vasárnapi ebédünk, így másfél hónap után, nemcsak a szakmánk, hanem a főzés-evés iránti közös lelkesedésünkről is szólt. A múltkor készített rakott karfiol nagyon ízlett Vennesnek, ezért most sütöttem rakott kelt. Közben meg is tanítottam rá, mondta is, hiszen ez mint a lasagna. Sort of.

Ő pedig iszonyú boldogan tért haza a szombati kutatói sétájáról (eltűnő terekkel foglalkozik), mert egy ázsiai élelmiszerboltban talált egy fagyasztott készételt, ami az egyik kedvence. Japán leves, valójában street food, Tokióban mindenütt árulják. Részeg japánok, akik az átmulatott éjszaka után várják az első metrót, vonatot, ezt eszik forrón, testet, lelket melegít.

Kiderült, ugyanúgy főzik, mint mi a húslevest, a lényeg, hogy ne zubogjon, épp hogy gyöngyözzön. Gyöngyözzön, leírom még egyszer, milyen szép, régen mondtam ezt.

A betét ún. haltészta, különös állagú, pillecukorhoz hasonló, különféle méretben, formában, mindegyik más ízű csoda. Ezt amerikai mustárba mártogatják, hozzá isszák a levet.