Pénteken a sors- és lakótársammal (a következő archívumkutató ösztöndíjas Hongkongból) felkerekedtünk, hogy sétáljunk egyet a Wilhelmshöhe Bergpark körüli Habichtswaldban, s végigjárjuk a Nekropole nevű hely síremlékeit, amelyeket művészek terveztek maguknak. A németek nem viszik túlzásba a túrajelzések elhelyezését, így Vennes, aki saját bevallása szerint még erdőben is alig járt, nem hogy ilyen sötétben (alkonyat sem volt még, csak egyszerűen borús volt az ég), végig aggódta az utat: besötétedik, eltévedünk, nincs GPS jel… Az erdő álomszép volt, s bármely irányba kb. 500 – 1000 méterre elértük volna a lakott település szélét.
Ott fenn egy idős nő bukkant elő a semmiből, húzós táskával, s meghívott bennünket a kunyhójába. Tudom, Kassel a Grimm testvérek városa is. Majd azt a múzeumot is megnézem, egyelőre csak a híres adatközlőjük, a „Märchenfrau” („meseasszony”) háza mellett bicikliztem el egyszer, de a Jancsi és Juliska épp nem jutott róla eszembe… Vennesnek sem, ettől függetlenül vonakodva egyezett bele a kitérőbe. Pedig mesébe illő dolog tárult elénk, amikor megérkeztünk hozzá. Egy rét, amely körül a fák között kis faházak rejtőztek. Kiderült, több mint száz évesek, egy egyesület gondozza őket és a rétet is. Eredetileg egy természetgyógyász orvos kezdeményezése volt, aztán egy vidám egyesület alakult köré. Németországban a húszas években virágzott a test- és mozgáskultúra, a természeti mozgalmak. Itthon megtaláltam a honlapot, rengeteg érdekes archív anyaggal, a mostani működés programjaival. Összegyűjtötték a réten szedhető ehető vadnövényeket latin és német nevükkel, jelezve használatukat is. Többet ők mentettek meg a kihalástól.
A néni persze a városban lakik, de nyáron gyakorlatilag fent él a rét melletti kis faházban. És nem fél.
Egy másik délután felfedeztem Bodzával a város másik oldalán lévő kedvelt természetvédelmi körzetet, a Dönchét. Itt is van erdő, mező, jelek alig, de egy tábla hirdeti, milyen erdőgazdálkodás s hozzákapcsolódó ökológiai kutatás folyik. Lehet, még valamikor átképzem magam, imádnék ilyen helyen dolgozni. Találtunk hatalmas birkanyájat is, amit Bodza majdnem laposkúszásban került ki, pedig láthatólag be voltak kerítve…Nem tudom, hová tette ez a kutya a juhászkutya génjeit. Drága Lizi, a border collies felmenőivel örömmel terelte volna őket, ha teheti. Bodzát imádom, egymáshoz szoktunk, már nagyon ritkán haragszom rá azért, amiről soha nem tehetett, hogy ő nem Lizi.
Végre felfedeztem a városi művészmozi hálózat egyikét, a kis Balit. Szidtam is a GPS-t, mert nem bírtam megtalálni, mire végre kiderült, mert megkérdeztem megint egy Embert, bent van a pályaudvar épületében. A filmelőzetesek alatt befutottam: mint egy oázisban, úgy éreztem magam, kerek egy éve nem voltam igazi moziban…Amikor lementek, kb. öt percen át a kasseli kulturális programok hirdetései következtek, nagy örömömre nyílnak a koncerthelyek is. Szép amúgy ez az összefogás, hogy egymást erősítve működnek.
A filmet konkrétan végigbőgtem. Megérdemelten kapott Oscart az alakításért Anthony Hopkins, és a forgatókönyv is. Van tapasztalatom a demenciáról, és az apa tudatzavarát tükröző történetvezetés, a színészi játék megdöbbentően valóságközeli. Pici mozi, kihagyásokkal ültünk, de más nem szörtyögött, szipogott, papírzsebkendők sem fehérlettek a sötétben, úgy tűnik túlérzékeny vagyok.
Ma reggel szemerkélő esőben futottunk Bodzával, egyre többet, mert erősödöm, most hét kilométert, mennyi kalória ég el! A mérget remélem mind elégettem a nyáron, de majd kiderül, ha hazamegyek.
És gyerekkorom imádott énekesével ezt énekeltem fennhangon: https://www.youtube.com/watch?v=WPe10b6RaKw
Mint a cigány gyerekek, Grunwalsky Ferenc Anyaság c. filmjében, ők talán Zalatnaynál is szebben.
0 hozzászólás