Különös érzés, hogy még egy hónapig itt leszek, de lélekben már sokat vagyok otthon, s elkezdtem leltározni a kasseli élményeimet. Lehetséges, így maradok: mindent úgy élek majd meg ezután, hogy már nem a pillanat jelenét élvezem, hanem mintha a jövőből tekintenék vissza, felidézem. A Mostot.

Egyszer, évekkel ezelőtt kitaláltam egy ilyen gyakorlatot. A hajdúszoboszlói gyógyfürdő egyik kinti medencéjében ültem a gőzölgő vízben, csodaszép ősz volt, tiszta, hideg levegő, ragyogó nap. Kiválasztottam egy pontot, (most is fel tudom idézni), s miközben néztem, a szüleimre gondoltam, akik akkor még önállóan élték nyugdíjas éveiket. A tudat, hogy a kezelés után (gerincsérvem volt) hazamegyek hozzájuk, derűssé tett.  Arra gondoltam, sok évvel később, ha meghalnak, ugyanitt fogok ülni, nézem azt a pontot, s mielőtt az üres házba hazamegyek, felidézem ezt az emléket. Hidat képeztem a múlt, jelen és jövő felett. Nem között, mert mindez csak képzelet. Ez a pont lett az én (an)archívumom életről, halálról.

A fenti sorokat, az utolsó kivételével, pénteken írtam le. Szombat reggel megérkezett (végre) Márti, az egyik nővérem látogatóba. S hozott valamit az Írók Boltjából.

Az Enigma folyóirat utolsó számát, amelyről az Artpoolon olvastam. Kiváló, a kutatásomhoz szorosan kapcsolódó szellemi kalandnak ígérkezett. S több lett.

Az első fejezet („Meridián – [An]archívumok: elmélet”) Kristine Stiles brit művészettörténész írásával kezdődik: „A jövő gyűjtése – Egy archívum személyes története”. Elkezdtem olvasni, s mintha a fenti sorok folytatódtak volna valaki más életében és gondolataiban.

„A jövő gyűjtése egy felfüggesztett időben élt életet feltételez.” Ez a tételmondat. S ami utána következik, gyönyörűen bontja ki ezt. Előbb a gyűjtés személyes megélésével, a saját archívum életének szívszorító történetével, majd elméleti szinten, Henri Bergson megidézésével. Ezt hosszabban idézem.

„A ’jövő gyűjtése’ cím Henri Bergson Anyag és emlékezet (Matiére et mémoire, 1896) című művében kidolgozott időfelfogásra utal. Bergson a jelent ’oszthatatlan határvonalként’ határozza meg, amely ’elválasztja a múltat a jövőtől’, majd így folytatja: Amikor az eljövendő jelenről beszélünk, az még nem létezik és amikor azt gondoljuk, hogy létezik, már el is múlt… valójában egyedül a múltat észleljük [Bergson kiemelése], hiszen a tiszta jelen a múlt láthatatlan előre nyomulása a jövőbe.”

Később így folytatja:

„Utalva a fenti időparadoxonra és az archívum dinamizmusára, a ’jövő gyűjtése’ cím a bevett ’gyűjtés a jövő számára’ fordulatot parafrazeálja, amely egy távoli, meghatározatlan időt jelöl ki, míg az előbbi egy nagyon is meghatározott teret, amelyben a jövő már most gyűlik. (…) ’A jövő gyűjtése’ tehát azon a meggyőződésen alapul, hogy a jövő benne van a személy jelenében, és mindabban, amit tesz. A jelen pedig ennek az időnek a dokumentuma.”

A Ruruhausban, ami a jövő évi documenta 15 központja, állandó programok vannak. Egyszer a múzeumok hétvégéjén akartam elmenni egy beszélgetésre, de nem fértem be. Múlt héten viszont volt a városban egy remek filmfesztivál, „Randfilmfest”, válogatás régebbi és kortárs filmekből, amelyek valamiképp lázadáshoz, társadalmi perifériához kapcsolódnak. A partner Ruruhausban egy amerikai fikciós dokumentumfilmet vetítettek a nyolcvanas évekből. A Born in Flames két new yorki feminista női csoportról szólt, akik eltérő, de annyiban hasonló nézeteket képviseltek a lázadásról, hogy elítélték az erőszakot, mint annak eszközét. Addig a pontig, míg egyik vezetőjük meg nem halt a rendőrségen: a hivatalos jelentés szerint öngyilkosságot követett el, ami kizártnak tűnt.  A film egy pokolgép készítésével végződik, amit a new yorki World Trade Centerben akarnak felrobbantani. (Hátborzongató.)

• 

• 

• 

A film nyers, szókimondó, a többségében nemhivatásos szereplők jól játszanak, minden esszéisztikus betét ellenére a történet feszes: a hatás erős, az első gondolatok utána kegyetlenek. Milyen helyzetben válhatunk képessé az emberölésre?

Visszatértünk, s a két moderátor lány a film készítéséről kezdett mesélni, hogy előkészítsék a beszélgetést. S mivel hasonló hatással lehetett rájuk, arról is, mennyiben szól a mához, hogyan vagyunk képesek befogadni, értelmezni. Amikor átadták a szót a közönségnek, ők sem számíthattak rá, elsőként egy felindult nő kezdett beszélni. Egy kolumbiai művész aki a documenta 15-öt szervező indonéz Ruangrupa meghívására érkezett. Arról, hogy a hazájában gyakorlatilag háború van, a társai állandó veszélyben. Ő, ha visszamegy, lehet, ölni fog. S ha meghal, emlékezzünk rá. Emlékezzünk arra, amiket most itt mond.