New York, 2019. október 19.

Jóreggelt kávézás Sárival, aztán egy kompkirándulás Staten Islandre, s vissza. Elis Island túl messze van, pedig azt a kultikus helyet Forgács Péter Hunky Blues-a miatt is meglátogattam volna…Kárpótol a Szabadságszobor, azt is szeretem. Hosszú séta az üzleti központtól Chinatownon és a Sohon át, amit egy isteni vietnámi ebéddel zártunk. Délután újra a fesztiválon, találkozások a tanulmányutam fő célpontja, a New Yorki Egyetem média intézetének kollégáival, („you look like a real new yorker” – ezen elgondolkoztam, vajon milyennek képzeltek:). Említem, mennyire féltem az utazástól, pedig nem olyan scary Amerika, ha eldugjuk az elnökünket… Egy kiváló dokumentumfilm a mexikói politikai üldözöttek történeteiről, amit a rendező általános érvényre emel hátborzongatóan szép filmes megoldásokkal. Aztán a közösségi filmezés kiváló példái Chicagoból, a hetvenes évekből és a mából: visszafelé haladunk, foglalják össze a szörnyű jogsértések példáit. Sári elmegy barátkozni, lyoni barátnővel, akinél alszik, én maradok még egy filmre. Kanadai indián őslakosok kálváriája, egy kegyetlen jogi bánásmód, inkompetens politikusok hada.Az eddigi négy film jobban emlékeztet egy emberi jogi fesztiválra, mint egy antropológiaira, s nem hiányoznak a trendi, hősközpontú, történetközpontú dokumentumfilmek sem.Éjfélre botorkálok haza, de a város lüktet, a tömött metrón kissé rám támaszkodik egy részeg fiatal, az arcát sem látom a kapucnijától, nem zavar.