Az egész tanári pályám során legnagyobb kihívásnak a hallgatók motiválását tartottam. Ezért (is) érdekelt a kritikai pedagógia, inspirált Jacques Ranciere emancipált néző-elmélete, segített kísérletezni, fejleszteni a kortárs képzőművészet.

A felsőoktatás mai állapotában nehéz teret, lehetőséget találni az efféle gondolkodás gyakorlati megvalósításához, de a Budapesti Metropolitan Egyetem, ahol immár negyedik éve „vendégeskedem”, épp ilyen. (Ha állásba mennék hozzájuk, valószínűleg rendszerszinten is lenne hatásom a dolgokra, de azzal magamat korlátoznám, s nem egykönnyen adom fel a szabadságomat. Hasznosabbnak, teljesebbnek és boldogabbnak érzem magam így függetlenként, röpködés közben.)

Most, hogy az őszi félév kurzusait készítem elő, boldogan gondolok vissza a tavaszi félév sikerélményeire. A legtöbbet az a művészetmenedzsment mesterszakos hallgatóknak tartott Művészet- és intézménymenedzsment című kurzus adott, amelyet 2024-ben Don Tamással, most pedig Bencsik Barnabás kurátorral párban tartottam. Az elképzelés mindkét esetben az volt, hogy a képzőművészeti színtéren sokkal járatosabb párom vizsgál, látogat a hallgatókkal nagy intézményeket, elemez tágabb művészetelméleti összefüggéseket. Tavaly én vállaltam az alternatív, független terek történetének, jelen működésének kritikai vizsgálatát, de nem voltam elégedett: túl sokat markoltunk, úgy éreztem a felszínen kapirgálunk, a hallgatók sem profitálnak sokat. Születtek izgalmas prezentációk, de nem az volt a jellemző, inkább iskolásan teljesítették az elvárásokat.

Ezért idén egészen másképp közelítettem, kultúrakutatói szempontokat használtam. A globális / lokális fogalompárra építve, némi elméleti alapozás után, a documenta 15 esettanulmányát használva bevezetésként, Józsefváros kulturális életét vettük célkeresztbe. Az általános bemutatás után három egészen különböző tér működésével ismerkedtünk meg: a Lehetőségek Tere az Erste Alapítvány által létrehozott Tranzit-hálózat magyarországi alegysége, amelynek gazdag múltjából táplálkozik egy mintaszerűen felépülő közösségi, kulturális tér, saját meghatározásában „nem formális tanulási és alkotási forma” (alapításában én is részt vehettem).

A következő tér a még csak egy éve létrehozott, de igen fontos kiállításokat, eseményeket maga mögött tudó Bura Galéria, amely a progresszív roma művészet-felfogásával elmondhatatlan űrt tölt be a magyarországi kulturális életben. Látogatásunkkor épp az OFF Biennále megnyitóra készültek, nemrég utaltam erre a partnerségre egy cikkben, de a Buráról már több helyen írtam, igyekszem súlyához méltón elemezni a szövegeimben, mert nagyon nagyra tartom (többnyire elkötelezettségből, honorárium nélkül végzett) munkájukat.

A kurzust a Józsefvárosi Múzeumban zártuk, amely hasonlóan lendületesen fejlődik, csak kipárnázott körülmények között, önkormányzati fenntartásban. Közösségi múzeum, népes és lelkes szakértő-csapattal, kiváló infrastruktúrával.

A hallgatók lelkesen készültek a látogatásokra (egy előkészítő óra után elmentünk mindhárom helyre), mindenhol ők vezették a beszélgetéseket). Zárásként pedig olyan kiváló szemináriumi dolgozatokat írtak, hogy boldogság volt olvasni (A közhiedelemmel szemben AI-nak nyoma sem volt. Ellenben kiválóan használták azt a szöveget és beszélgetést, amelyet a kurzusunkkal egy időben az acb Galéria szervezett.)

A bónusz pedig, amit a félév során jutalmul kaptam, egy megkeresés volt Martincsák Kata kurátortól, aki a Néprajzi Múzeum Jelenarchívumát gondozza. A külföldieknek tartott Képelmélet kurzusomat évről-évre újítom, mégsem működik úgy, ahogy szeretném. Ebben a félévben ugyanazok a hallgatók, akik ősszel aktívan dolgoztak a Médiakultúrán, most alig-alig jártak órákra, s ha ott voltak, abban sem volt sok köszönet. Őket vittem el múzeumlátogatásra, feladatként az archívumhoz való hozzájárulást kapták, sokan éltek is vele. Kata remek archívumos előadása után tárlatvezetés következett az új állandó kiállításon (egyik hallgató sem járt még a múzeumban), amit láthatólag élveztek. Két sikerélményem is volt: az egyik az, hogy Kata elbeszélésébe szőtte Sarah Baartman történetét, ami a diákjaimnak ismerős volt, hiszen órán sokat foglalkoztunk vele. A másik, hogy az Oláh Mara roma származású festőművész képének kontextualizálását problémásnak tartottam, nyomot hagyott: egy elemzésben az egyik hallgató értőn adta vissza a kritika lényegét.

Mindent összevéve, a tanórán kívüli értelmes elfoglaltságok aranyat érnek, biztosan tudom, hogy a tudást aktív részvétellel, sokféle új inger és benyomás között megszerző hallgatók gazdagabban távoznak félév végén. És talán lelkesebben térnek vissza az évkezdéshez.

Mint én most😊