Emese barátnőmmel a megérdemelt nyár végi adriai, lovrani munkanyaralásunkat töltjük: tudom, ez sokaknak nem hangzik jól, másoknak talán épp irigylésre méltó, nekünk pedig konkrétan tökéletes. Mindketten korán kelünk, reggel dolgozunk pár órát, míg el nem fáradunk. Aztán irány a víz, a vízparti sétány, felváltva úszunk, nézzük a vizet, olvasunk, bóklászunk a sziklás parti úton. Tegnap kora este végigültük a vendéglátóhelyeket: kávé, koktél, vacsora, süti, édes élet. Ferenc József lépései nyomában, vadregényes útifilmek, romantikus némafilmek helyszínein, álomszép monarchiabeli, felújított villák között.

Ezt a helyet Emese találta tavaly nekünk: tudta, én is kedvelni fogom. Órákig képesek vagyunk mesélni egymásnak azt, amit látunk, s hogy miért is szeretjük. A szünetekben szóba jönnek a kevésbé fontos dolgok, amikről nincs időnk egész évben beszélni…

Szállást váltottunk, idén még magasabbra költöztünk, de a teraszunkról pazar kilátás tárul elénk. Mára azonban esőt jósoltak, ezért reggel munka helyett lementünk úszni: feledhetetlen élmény volt a szinte üres, sziklacsipkés part, a tükörsima víz. Reggelit vettünk, aztán már a szemerkélő esőben húztuk meg magunkat, a safeguard bódéja nyújtott menedéket, fedelet fölénk. Mire hazaindultunk, záporra váltott, bokáig merültünk a hegyről lezúduló langyos vízben, esernyő alatt is bőrig ázva értünk haza, japán fametszeten. Közben a tengert felfalta a felhő, csak a csipkés hullámok mutatták, hol kezdődhet a víz.

Nemrég a Tisza-parton, kora reggel a madarakat hallgattam, és kedvet kaptam hozzá, hogy hangfelvételen megőrizzem magamnak. Amikor visszahallgattam, döbbenten figyeltem a ritmusos háttérzúgást, mintha csak a tenger morajlását. Pár másodpercbe tellett, mire rájöttem: az ölembe helyezett mobiltelefon mikrofonja olyan érzékeny, hogy felvette a levegővételemet.

Karafiáth már említett szerelmes barátság-történetét, az Egymás könyvét olvastam épp, amelynek egyik legszebb fejezetének mottóját Pilinszky Jánostól vette. (Itt vannak hát, újra csak.)

A tenger, mondtad haldokolva,

s azóta ez az egy szavad

jelenti számomra a tengert,

s azt is talán, hogy te ki vagy.

Tisza-parti útitársaimnak elmeséltem a madárdalt kísérő lélegzés hullámzását, egyikük kedvesen-röviden elintézte: a tenger benned van.