A kétlakiságom egy különös állapot, amelyről most sajátos megközelítésben fogok írni.

A nyarat mindig a balaton-felvidéki családi házunkban töltöm, szünetel az ingázás Budapest-Paloznak között, legfeljebb, ha néhányszor utazom a fővárosba. (Hon)vágyat ritkán érzek: inkább akkor tör rám, amikor már közeledek, kiszállok a metróból a Pápa téren vagy lehajtok a Borároson a hídról. Aztán egyre erősödik: a Népszínház utcán gyalogolva vagy a József utcán lassan autózva már édes érzés kerít hatalmába, mint amikor valamilyen bódítóan kedves illat idéz fel emlékeket.

A lakásban, a bauerben, óriási, széles, Teleki térre néző ablaksorával, a szobám becses, „én-idős” tárgyai közül kiemelkedik, kitűnik, kimagaslik most már és mindörökké egy, a zongora.

(Gyerekkorom óta vágytam hangszeren játszani, nem adatott meg, csak egy csöpp kis fa játékzongorára futotta, hiába meséltem a szüleimnek álmodozva a közelben lévő zeneiskoláról.)

Így a honvágy most ebben a tárgyban testesül meg, alig várom, hogy mellé üljek.

Márciusban vásároltam, egy zongoraszalonban, ritka jó vétel volt, mert jó állapotban lévő angol mechanikás zongorát alig-alig találni. (Kaptam volna ingyen egy kedves ismerőstől bécsi mechanikásat, de annak a javítása, fenntartása lett volna drága.)

A szállításra később került sor, jól elhangolódott közben, majd az akklimatizálódás is megviselte. Egy hónap után eljött a hangszerész felhangolni, akkor kezdtem el igazán megismerni. Ő teljesen átszellemülten tud a zongorákról beszélni: élőlényként kezeljem, szokjuk meg egymást, figyeljek a levegő páratartalmára: így is lett. Nem elég a sok szobanövény, vízzel teli tálak álldogálnak körülötte, erre-arra.

Az elektromos zongorámat, ami tanuláshoz tökéletes volt (főleg mert tudtam vinni magammal mindenhová: Paloznakra, Hajdúszoboszlóra anyámékhoz, Kasselba, a kutatásom idején), kinőttem. De a legfontosabb, hogy a hangzása, az érintése egyre idegenebb lett, és nem váltotta ki a kezdeti örömérzetet. Amikor egy kedves ismerősömtől, egy igazi és kiváló zeneszerzőtől, Bartók Gyuritól kértem tanácsot a zongoravásárlást illetően, az elefántcsont bevonatú fehér és ébenfából készült fekete billentyűk érintéséről kezdett beszélni lelkesülten, hallgattam, és bár igazi zongorán csak a tanárnőmnél, órán játszottam, felismertem ezt az érzést.

Nemrég egy archívumkutatás során olvasni kezdtem Polányi Mihály filozófus-természettudós remek írásait. Egy helyen, ahol a hallgatólagos tudásról ír, különös párhuzamra figyeltem fel a zongoratanulás és az ő példája (a barlangszonda vagy a vak ember botjának használata) között. A kitapogatás során elkülönül a bot és a szonda végén létrejövő „jelentés” és annak hordozója, az eszköz. „Hatását” kezünkön, tenyerünkön érezzük. A tanulás során azonban ez átalakul azzá az érzéssé, hogy az eszköz hegye érinti a tárgyakat. A zongora egyszerű, mégis rendkívül bonyolult mechanikája ugyanilyen tanulási folyamatot tesz lehetővé: itt a billentyű (közeli) érintése zengő hanggal párosul, a (távolabbi) húrokra mért kalapácsütéssel (innen a magyar nyelvújításbeli különös, a „Klaviertól”, pianotól is távoli elnevezés, „zengő tambura” eredete). A tanulás során még figyelmünk többnyire az ujjaink, kezünk mozgatására, a kottára (a részletekre) irányul, ezt „hosszabbítja meg” a zongoramechanika, és a megszólaló hangok keltette kellemes érzések párosulnak vele. Egy későbbi, magasabb szinten már a zenemű, az egész áll a középpontban, s bár a felsorolt „jelentések” mindvégig járulékosan a háttérben maradnak, összeadódnak, a játék, a koncentrált figyelem az egészre irányul. (A tévesztés épp az elegendő gyakorlás hiányából ered, a beidegződött mozdulatokban megakadás az egészre való összpontosításból is kizökkent.)

Első kiváló zongoratanárnőm, Surjányi Ágnes megkövetelte a napi gyakorlást (ha nem tudom beiktatni, hagyjam abba: ez volt a középút nélküli útravaló, örökre megtanultam); a jelenlegi, éppoly kiváló tanárnőm, Pozsár Andrea pedig mindig keresi a megakadásokat, ezerféle praktikát talál ki ahhoz, hogy tovább tudjak lépni: ennek is köszönhető a kitartásom, eszembe sincs abbahagyni, bár néha egy-egy nehéz élethelyzet vagy fizikai korlát akadályoz.

Most különösen erős a motiváció: a gondolat, az érzés, a hangzás mind egybeolvad, és ebben az egyszerre robusztus és kecses tárgyban, ebben az új társban testesül. Erik Satie pedig egyre elérhetőbbé válik, lassan egészen közel kerül.