Alpok-Veszprém-Győr-Adria

Újra levegőhöz jutottam, méghozzá friss, alpesihez. Kedves „klímaszorongásos” (azaz az én nyughatatlan, kozmopolita, világjáró vágyaimat röghöz kötő) párom születésének hatvanadik évfordulójára mi mást adhattam volna, mint egy klímaszorongás-enyhítő-terápiát😊 Persze mindent próbáltam hozzáigazítani, a helyszínt leginkább. Félnap autózásnyi távolságra, az imádott síelésekre emlékeztető magashegyek, de jó időben, hogy én is élvezhessem, bicikli- és gyalogtúrákra kiválóan alkalmas csodás természeti környezetben. Egy hétvége, totális feltöltődés, amikor minden működik (még a kapcsolat is😊).

Az ötletet egy apró tavacska fotója adta, gombhoz a kabát, a közelben kerestem szállást, így esett a választás Tarvisiora. Közben egy barátunk már ajánlotta is a biciklitúrákat, hiszen itt vezet keresztül az az elképesztően izgalmas út, amely a monarchiabeli sínek felszedésével és kerékpárúttá alakításával képződött, egészen az Alpoktól az Adriáig. Nem akartuk elhinni: a kb. három méter széles, tükörsima úton csak biciklisek járnak, nincsenek repedések, kátyúk, a fák gyökerei az erdőkben sem nyomják fel az aszfaltot. Vagy ha igen, nyilván kijavítják ízibe.

Helyenként látni, hallani a közelben kígyózó autópályákat, közutakat, de többnyire csendes erdőn-mezőn át bringázunk. Megszámlálhatatlan mennyiségű alagút, viadukt, vízesés, patakmeder és biciklista. Minden korosztály, és bár sokan elektromossal nyomják, még azért, mint mi is, tartják magukat ahhoz az elvhez, hogy addig, míg bírják, nem segítenek rá.

Miközben ámuldoztunk, Ákosom képzeletben újra otthon járt, a szív ha üt, és megtervezte a Veszprém-Győr vasútvonal felszedésével képződő bakonyi kerékpárutat, mesélt a sokféle Dreiländereck- (itt szlovén, osztrák-olasz) együttműködéshez hasonló, ám vélhetőleg szétlopott román-magyar-szerb kezdeményezésről, és álmodoztunk, ha egyszer majd otthon is sikerülne valami hasonló, hol lenne az igazi, a helyet könnyű lenne megtalálni, na de biztos nem a mi életünkben.

Egy kedves gimnáziumi osztálytársam egy közeli kisvárosban választott társat sok-sok éve, ott éli azóta is az életét, erről egy jól időzített telefonhívásból értesültem véletlenül: nosza meg is látogattuk (bringával) Venzoneban. A város múltját és emigrálását gyönyörűen egybeszőve, a személyes történeteiben megelevenítve, az 1976-os kettős földrengések utáni újjáépítés nehézségeit és szépségeit hallgatva, majd a gimnáziumi éveink fotóalbumát átlapozva különös időutazás lett a mienk.

Hazaindulás előtt még leereszkedtünk egy szurdokba, lentről néztünk fel a hídra, amin előző nap átkerekeztünk: ez a nézőpontváltás is figyelemre méltó volt, mindenből képes vagyok tanulni, jöttem rá újra.

Lelkesedni, barátkozni, szeretni pedig vég nélkül, határok nélkül.