Elmélet és gyakorlat újabb találkozása az ELTE Média Tanszéken: részvételi filmezés, közös felszabadulás

Egy ideje messziről követem azokat a kiváló programokat, remek elméleti munkát, kutatást, és gyakorlatba ültetését az ELTE MinorMédia Intézetében, amely szinte hihetetlennek tűnik, hogy itt és most megvalósul, és évről évre gyümölcsöző eredményeket hoz. A részvételi filmezés keretében készült videókat, amelyeket a média szakos hallgatók táborokban, workshopokon közösen készítenek hátrányos helyzetű régiókban élő fiatalokkal, egy cikk megírásához osztották meg velem, lelkesedésemet pedig én az olvasókkal.

Most végre el tudtam menni annak a Dunaszekcsőn és Tomoron készült filmeknek a vetítésére, ahol a résztvevőkkel, a program szervezőivel lehetett beszélgetni. Milyen felszabadító erő rejlik ezekben a közös munkákban, mi mindent jelent a fiataloknak ez az örömfilmezés, az már a felvételek láttán is átjárja a befogadót, de hallgatni a hozzáfűzött gondolatokat, megsokszorozza az élményt.

A módszer összetett, de elsajátítható, és az a tény, hogy ez az egyetemi oktatásba épül, reményteli. A találkozások olyan, főleg roma fiatalokkal, akikről a médiatudósítások egészen más képet festenek, önmagukban fontosak, de az egész folyamat lényege, a cselekvés, a részvétel, enyhíti a sötét jövőtől való szorongást, fogalmazta meg az egyik egyetemi hallgató. A bevont fiatalok a változásokról meséltek: azokról, amelyek a tanulás, a filmezést megelőző gyakorlatok nyomán bennük zajlottak, majd amelyeket az „ügyvideók” közösségi médiában való megosztása után környezetükben előidéztek. A kisfilmek ugyanis mind ilyen témákról szólnak: mit kellene megváltoztatni ahhoz, hogy élhetőbb legyen a környezetük. A híradók, a társadalmi célú reklámok hihetetlen kreativitást mozgósítanak a közös munka során. A személyes kedvencem egy feltalált műfaj, a dáfa-film (dokumentum-áldokumentum-fikció-animáció). El tudom képzelni, milyen érzés lehet ezzel átalakítani a nehézségektől hemzsegő élethelyzeteket, s visszanézni magukat a képzelet teremtette megoldásokban. Felszabadító, az biztos.

Tarnabodi híradó

A munkafolyamatról, az alapos elméleti háttérről, a kiváló, átgondolt módszertanról sokat lehet olvasni: Müllner András kutatásaiban, Haragonics Sári beszámolóiban. Ajánlom mindenkinek, aki érti-értékeli vagy épp nem érti a médiatudatosság, a társadalomtudományi ismeretek fontosságát, s hiszi vagy nem, miért képesek ezek a tudások, gyakorlatok csodákat tenni. A résztvevők mind tisztában vannak ezzel, mert megtapasztalják, s hogy még nem százakkal, hanem ezrekkel megtörténhessen ez a tapasztalás, ahhoz minden eszköz rendelkezésre állna, csak pénz kellene. Sok.

A vetítés után beszélgetünk még kicsit, s a gondolatok, amiket próbálok elhessegetni, hogy megmaradjon bennem sokáig az örömfilmezés hangulata, egyszer csak kimondatnak. Az egyik résztvevő az otthoni fiatalokról kezd mesélni, akiket hiába minden, nem lehet behúzni a szalmaszálnyi közös filmezésbe, mert erősebb kötelékeken függenek. (Ez is egy választás, gondolják sokan, akik a jobb sorsra érdemesekben, „a kitörésre alkalmasokban” hisznek; ez egy kényszerpálya, gondolom én, aki csak a rendszerszintű változásban hiszek.)

A ragyogó szempár elkomorul: a sötét tekintetben egyszerre ezt a nyomorult, sötét országot látom tükröződni.

S másnap reggel, az első hír, ami elém kerül, a Szabad Európa cikke a milliárdos esélyteremtések köpenyegébe bújtatott roma-nem roma visszaélésekről. Így vagyunk, shavale.

Bárcsak mi lennénk Nepál, respect Hami Nepal.