Időben, térben távolról kezdem: májusban Bécsben jártam, és a mumok hibátlan koncepciójú időszaki kiállításán (a cím híven tükrözi a gyűjtemény klasszikus darabjaival kapcsolatba lépő kortárs művek remek válogatását) Barbara Kapusta óriási, emberi alakokat formázó alumínium szobrainál kissé elméláztam, idegenség-érzetemet próbáltam gondolatilag értelmezni. Aztán a véletleneim: az absztraktnak tűnő gender-semleges ábrázolást nagyon is konkréttá tette egy találkozás még aznap délután: könyvbemutatóra mentem, s utána a szerény fogadáson egy nagyon szimpatikus queer egyetemi hallgatóval kezdtem beszélgetni, majd amint vége lett, együtt indultunk útnak hazafelé. A villamoson néztem a kedves, lágy, piercinges arcvonásait, törékeny alakját, s felismerni véltem benne, s utólag szépnek kezdtem látni Kapusta „az egyértelmű besorolásnak ellenálló queer technotestjeit”.

Azért idézem most ezt itt fel, mert a Trafó várva várt Anna Daučíková-kiállítása, egyik kedvenc kurátorom (a másik iránt majd másik kiállítás kapcsán lelkesedem), Páldi Lívia rendezésében teljesen beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Daučíkovát személyesen is megismerhettem évekkel ezelőtt egy workshopon, életműkiállítását is láttam a pozsonyi modern művészeti galériában, ám ez a tárlat összegezte, megkoronázta az eddigi élményeket. Szándékosan az egyik eseményre, egy szomatikus tárlatvezetésre regisztráltam.

Folytatódott a bécsi élmény: a queer testtapasztalatot először érintésekbe oltott történeteken keresztül kaphattam meg: bekötött szemmel, az egyik szereplő kezét fogva (Páldi Lívia szerint a kiállítás „a kezek nyelvtana” is) léphettem a térbe. Ott egy-egy (számomra láthatatlan, de elképzelhető) mű előtt állva, ülve a társam ahhoz kapcsolódó, személyes „másság-megélés” történetét hallgattam meg, majd átadott a következő szereplőnek, s így haladtunk tovább. A vezetés végeztével zárásig kószáltam, szemlélődtem a Trafó Galéria kis terében, belefeledkezve az élménybe: a mediális átmenetekbe, a művészi felszabadultság teljességérzetébe, az érzékeny testrészek, személyes helyzetek sérülékenységébe, amelyeket tekintetemmel vehettem védelembe. (Nem tudom megállni, hogy ne utaljak vissza egy kiváló, tartalmas kiállítás vitatható pontjára, ahol Anna Daučíková fotósorozatát véleményem szerint nem megfelelő keretezésben mutatták be. A sokszoros díjnyertes tárlat anyagából kiadott gyönyörű kötetben, pp. 106-107., a szerzők kritikám jogosságát el nem ismerve megismételték a kompromisszumkész megfogalmazást, kitörlik a leírásból a művész queer identitását.

Egy olyan művész alkotásával teszik ezt, aki épp a kompromisszummentessége alapján tűnik ki környezetéből (Páldi a fenti videó ezen részében fogalmazza meg ezt tűpontosan: 8:20 – 9:00).

A Páldi-féle Daučíková kiállítást még a Trafó korábbi vezetése készítette elő, de már az új igazgató, Erdődi Katalin működése alatt valósult meg. Az átmenetről, a szellemiség, a gyakorlatok megtartandó és új elemeiről ebben a remek beszélgetésben hallhatunk. Az élhető jövő elképzelése, egyáltalán bármi elképzelése számomra mindig meghatározó volt. Épp ezért elküzdöttem magam az első tematikus hétvége-pár, „a hat nap összművészeti évadnyitó fókusz” utolsó programjára (a korábbiakon sajnos nem voltam itthon). Ennél szebb elképzelést elgondolni sem tudok: „Az erőszak végét” két, kiválóan kapcsolódó performatív előadásban tapasztalhattam meg. (A választott sorrend talán nem volt szerencsés, érdemesebb lett volna az intellektussal indítani, de erről mindjárt bővebben.)

A nyomás-gyakorlás részvételi performansza (Raubinek Lili és Somló Dávid munkáka) az ökölhasználat, az ütés, verekedés témájából kiindulva, a résztvevőket állandóan, finoman kontaktusba vonva érzetekkel látott el bennünket az agresszió megidézésével, de direkt tapasztalatának mellőzésével. Ez az egyensúlyozás a tapintatos, mégis határozott instrukciók adásával, a taekwondo edzőterem valóságos környezetében nagyon megérintett. Egyetlen szervezési hibát számomra az jelentette, hogy a tapasztalatok megosztására nyúlfarknyi idő maradt, és így az értelmét vesztette. Elhagyható lett volna, mivel a feldolgozás hosszú folyamat (bennem még tart, gyakorlatilag).

Hasonló volt a probléma, a másik, ám ugyancsak kiváló koncepcióra épített (Pálinkás Bence György – Török Tímea) részvételi, lecture performanszával is. Itt az alapot nem a konkrét testtapasztalatok, hanem egy nemrég elkezdett kutatás jelentette, amely a gyönyörű címből kiindulva („kevésbé halálos fegyverek”) a fegyvereskészítés és a fegyveres erőszak megtagadásának gyakorlatait vizsgálja történetileg, s arra gondol ki mozdulatokra, élménymegosztásra épülő, bevonós művészi gyakorlatokat. Pálinkás Bence munkáit régóta kísérem ámulattal és tisztelettel, most sem csalódtam. A jelzésszerű (egy archív fotóból kiinduló) mozdulatok egyszerűsége, és közben a gondolati ébresztés nagyon jól működött, de érdemes lett volna valami útravalót (kiadványt) készíteni az elhangzottak alapján a továbbgondoláshoz.

Visszatérő tapasztalatom ugyanis a kortárs művészeti gyakorlatok egyfajta befejezetlensége, a rohanás az újabb projekt elkészítésébe, amikor is épp a befogadóra, a feldolgozásra, a hatásra jut kevesebb idő, figyelem. Termelni, terelni kell tovább.

De a Trafó feszültségátalakító érintéseibe – mint írásomból talán kisejlik -, beleremegtem. Hát csak így tovább.