Az idei VERZIOn, szívemnek, lelkemnek, gondolataimnak legkedvesebb magyar fesztiválján online vettem részt. Még a nyitófilmet láttam, aztán elutaztam Heidelbergbe konferenciázni, és a vége felé értem haza, felgyűlt feladatokkal, esély nem volt rá, hogy mozizzak.

Nagylányom elutazása előtt (Brazíliába költözött) ketten néztük meg online a díjnyertes filmet, a Szerződést kilenc hónapra, amely egy anya-lánya kapcsolaton keresztül ragad meg egy általános, bár a posztszocialista régióban egészen másképp égető társadalmi problémát. A harminc éves főhős állami gondozásban nőtt fel, onnan került utcára, és nagyon fiatalon szülte meg első gyermekét, akit féltve óv, egyetlen gyémántjaként nevel egyedül azóta is. Mindent megtesz azért, hogy iskoláztassa, de képzettség nélkül, bolti kasszás keresetéből erre nem futná. Ezért a Grúziában legális, ám valószínűleg korrupcióval átszőtt béranyaságot választja keresetének kiegészítéseképp.

Ketevan Vashagashvili kiváló grúz dokumentumfilm-rendező, aki a szereplőket nagyon rég ismeri. Elejtett szavakból tudjuk, réges-rég ő segített a kisgyermekes anyát az utcáról lakhatáshoz juttatni. Ezt a közeli kapcsolatot, a segítő szerepet filmnyelvi eszközökkel, könnyed kamera-ecsetvonásokkal festi meg, a film valójában három kivételesen érzékeny nő kapcsolatáról szól, bár „reflektorfénybe” közülük kettő kerül. A film egyben felnövéstörténet is, hiszen a lányból időközben érett kamasz lesz, aki bizonyos értelemben anyját „neveli”: az ő és a rendezőnő hatására főhősünk elkezdi a dolgozók iskoláját. Azt az egyre kényszeresebb, görcsös igyekvést, hogy a lánya tanulását lehetővé tegye, vele valósíttassa meg a saját álmait, felváltja ezzel egy önépítés. Az elmúlt évek elképesztő küzdelmei után, az öt béranyaságban kihordott, megszült, egészséges gyermek valahol külföldön nevelkedik, Zhana teste idő előtt elfárad, a folytatással életét kockáztatná.

Nagylányom, Czeglédy Sára, az Utcáról Lakásba Egyesület munkatársa volt három évig: Lyonban szerzett kulturális antropológus diplomájával hazajött egy időre, egy Brazíliába szóló repülőjeggyel a csomagjában, majd egy hónapra rá Oroszország lerohanta Ukrajnát, és nem volt kérdéses, hogy marad. A lehető legjobb civil egyesülethez került, hogy részt vegyen annak Menekült Programjában, majd a másik fő tevékenységében, a hajdani kunyhólakók mentorálásában. Ezért a családunk sokkal többet tud erről a szociális munkáról, az egész ellátó rendszer működéséről, mint egy átlagember.  

A mögöttes emberi történetek azonban időről-időre, itt-ott nyilvánosságra kerülnek. Az ULE egyik alapítója, egyben motorja, Kovács Vera pár éve megjelent könyvét új kiadásban, Gulyás Márton előszavával olvashatjuk, de számtalan riportfilm készült. Legutóbb, a magyarországi gyermekvédelmi rendszer botrányai kapcsán, a Telexen megjelent egy átfogó elemzés ugyancsak tőle, ebben is van egy  vázlatos történet, amelyet képzeletünkben megrajzolhatunk, a valósága ugyanúgy igazolja a cikk címét, miszerint a lakhatási kérdés a gyökere a legtöbb problémának, amely megfelelő szociális hálóval orvosolható lenne, mint a grúz dokumentumfilm.

Az ULE az a civil szervezet, amely ma Magyarországon ezt a legerőteljesebben és hatékonyabban képviseli, ügyfeleik száma folyamatosan nő, és bár tudjuk ezerszer többen szorulnának ellátásra, –  magánadományokból, külföldi pályázatokból – összerakott és egy kivételesen elkötelezett, szakmailag képzett csapattal képesek ellátni sokakat. Ez nem „csepp a tengerben”, mert mindenkinek egy élete van, és ha annak jobbítására esélyt és ahhoz segítséget kap, akkor az a csepp csordultig teljes lesz.

A fotó az Utcáról Lakásba Egyesület munkatársairól készült az ügyfeleknek rendezett karácsonyi vacsora után.

Két magyar film is eszembe jutott: az egyik a tavaly bemutatott KIX, amelynek a rendkívül tanulságos társadalmi hatásáról épp most fejeztem be egy kutatást. A másik, a Cséplő Gyuri, egy hetvenes években készült Budapesti Iskolás csoda, amelyet sokszor, sok helyen elemeztünk. Most egy mondat hasított belém, amely a KIX elején elhangzó, az utcán fekvő hajléktalanokhoz intézett, sokat idézett kérdés („melyik erősebb, a sors vagy az akarat?”) párja lehetne. Schiffer Pál és hasonlóan elkötelezett társai országszerte ankétokat szerveztek, az akkor „társadalmi forgalmazásnak” nevezett mozgalom keretében. Az egyik ilyen vetítés utáni beszélgetésen egy hozzászóló, vélhetően Cséplő Györgyhöz hasonló munkásfiú érzelemtől fűtött monológjában hangzik el: „amit Cséplő Gyuri kapott, az életéhez képest volt kevés”.