Omara pecsét. Thury Lili grafikusművész munkája (OFF Biennále, 2021)

Ez a cím Szűcs Teri csodaszép könyvére utalás, amit most vettem meg karácsonyra, de amúgy az írásomnak annyira nincs hozzá köze, csak távolról, és egyébként Krasznahorkait olvasok, szóval ez a blogbejegyzés tiszteletadás is, neki, de másoknak is, Omarának legfőképp, aztán György Péternek, akinek holnap lesz a temetése, aznap, amikor, Krasznahorkai átveszi a Nobel-díjat, de ezt nem tudhattuk előre, mint azt sem, hogy Péter ilyen korán elmegy, pontosabban nem jön tovább velünk, ez pedig egy filmből idézet, erről majd jövő héten írok, most egészen más jár a fejemben, nemcsak a tiszteletadás, hanem a tiszteletvevés, nincs ilyen szó, most faragtam, mert úgy érzem, lennének alapdolgok, amikkel a munkában megadjuk egymásnak a tiszteletet, például válaszolunk levelekre, velem is előfordul, hogy nem rögtön, és aztán elfelejtem, de mindig szégyellem, és kérek elnézést, egyáltalán tudomást veszek róla, hogy valakinek ez nem esett jól, és ezért legközelebb igyekszem másképp, ez egy ilyen általános munkamorál, szakmaetika kellene legyen, az elnézéskérés, de helyette rohanás van és tudomásul nem vevés és félrelökés. (Ennyi volt arányosan, ez rövidke bejegyzés lesz, nem regény.)

Pár egymástól független dolog inspirálta az e hetit: egy beszélgetés Márton Jocival, a penge gondolkodású aktivista, önképzett kulturfilozófus kedves ismerősömmel egy születésnapon, aki felemlegette a réges-régi, rosszemlékű kritikát az OFF-os Omara-kiállításról, aztán egy nekrológ, amit Omara halála után írtam a Mércének, és szinte már elfeledtem, véletlen bukkantam rá, amikor a szép K. Horváth Zsolt-írást olvastam, egy másik nekrológot, György Péterről. És egy beszélgetés híre is eljutott hozzám, a Victoria & Albert Museumból, ahol sok érdekes előadás szerepelt a leírás szerint, többek között egy disputa is Oláh Mara művészetéről Junghaus Tímea és Mucsi Emese között.

Na és mi köze mindezeknek egymáshoz? Omara hangja: ahogyan kimondta, világgá kürtölte az igazságtalanságot. Azt is, ami másokat, azt is, ami őt érte. Az őszinte emberi gesztusok hiányát, az odafigyelést. És ennek az ordító hiányát a művészeti szakmai életben. Ezért volt számára Sugár János barátsága nagyon fontos, nem a János tanári pozíciója, presztízse miatt, ugyan! Nagy ívben tett ezekre; hanem az embersége, a szakma iránti alázata, az, ahogyan hű maradt a neoavantgárd szellemiséghez, az jött be Marának.

A minap tehát archiváltam a távolba nyúló Omara-kötődéseimet, pár szöveget újraolvastam, többek között azt a kritikát is, amely egyetlenként jelent meg a 2021-es kiállításról, a Kesztyűgyár Közösségi Házban rendezett „! Omara hang-tér-foglalásáról”. (Egy médiaszociológus ismerősöm réges-rég erre biztatott, ne a szokásos tudományos vizsgálatot készítsem, hanem tárjam fel a körülötte képződő szövevényes emberi viszonyulásokat. Hát ez ebben az esetben megérne egy elemzést, ha nem is egy misét.)

Tehát 2021-ben egy „ártatlan” Facebook-bejegyzésben megosztottam ismerőseimmel ezt a kritikát és csalódottságomat, mert olyat kifogásolt szerintem, ami nem volt jogos, és a cikk hiányos volt, nem is lehetett más, mert az íróját nyitás előtt szívességből engedtük a térbe. (Óriási kommentlavina, részemről anyja-picsáját-mindenkinek követte ezt a bejegyzést, szóval a kritika érdemtelenül nagy figyelmet kaphatott.) Most, ennyi év távlatából próbáltam újraértékelni ezt az egész történetet. A kiállításkoncepció csírája mellesleg az egy évvel korábban írt nekrológban szerepel, ahol Omara hangjáról, a brit fekete nők szonikus térfoglalásáról írok párhuzamként. A megvalósítás hibáiról, a tárlat problémás elemeiről lehetett volna beszélni, na de nem így.

Még azévben kiutazhattam Kasselbe, letölteni a Covid miatt majd’ egy évet eltolt, hat hónapról négyre zsugorodott kutatói ösztöndíjamat. Közben már javában folytak a szintén eltolt documenta 15 előkészületei az OFF Biennále részvételével. Merész terveket szőttem, hogyan fogom a kutatásomba illeszteni ezt a kivételes lehetőséget, ezt a véletlen egybeesést. De senki nem vállalt együttműködést ebben velem, senki nem akart támaszkodni a helyismeretemre, a ROMAMOMA programoknak közelébe sem engedtek. Amikor saját szervezésű utamon meglátogattam a lenyűgöző ruangrupa d15-öt, épp egy ismerős művészettörténész mutatta be a közönségnek a roma művészeket, budapesti képzős egyetemisták tartottak helyi roma gyerekeknek foglalkozásokat… A Fridericianum impozáns és hangsúlyos kiállítótereiben láthattuk a magyar roma művészek műveit is, köztük Omarát (vágóképként) némában: Sugár János remekmű-videója, amelyen Mara illeszti össze a mérgében darabokra vágott festményének részeit, s közben ő maga narrálja azt, füles nélkül lett kiállítva, a szöveget az angol nyelvű feliratból ismerhettük meg, hang nélkül. Ne zavarja a látogatókat. (A kesztyűs kiállításon Bartók György zeneszerző Oláh Mara hangkollázsát lehetett hallani, ha be volt kapcsolva, az zavarta a befogadásban a látogatókat – a kritikus szerint.)

Az archívumomból készíteni akarok egy különleges struktúrájú „sejtet”, amely, a Galántai Györgytől tanultak szerint mint afféle holon működhet. Rég elengedtem ezeket a fenti történéseket, nem mondom, hogy a sérelmek mind begyógyultak, de a jövőmre nincs már hatásuk. És persze korántsem kivételes élmények ezek, nap mint nap megtörténnek más területeken. A félrelökés vagy tudomásul nem vevés függetlenként alapélményemmé vált a művészeti és az akadémiai közegben is.

Ami még fontos: nemcsak a róla szóló beszéd, hanem Oláh Mara festménye is a V&A gyűjteményébe került, tudtam meg a Longtermhandstand galeristájától, Bencze Pétertől. Elsősorban rá, (és nem a művészetközvetítésre) joggal büszkék lehetünk. Nem ő az első művész, akit igazán elismerni a halála után kezdtek el. Ha kész lesz az archívumom, talán fontos lesz az is egyszer. Miután meghalok.

De örüljünk annak, Mara képeit még nagyon sokan megcsodálják, mi pedig élünk. Krasznahorkai is: és életteli minőségében a Nobel-díjhoz igazán méltó beszédet mondhatott.