Golden Repair – Finom illesztések. 2025. okt. 09. – 2026. febr. 22.

Különleges felkérésnek tettünk eleget ma, a 2025. év utolsó előtti napján Révész Emese, kiváló művészettörténész barátnőmmel: a Ludwig Múzeum Golden Repair – Finom illesztések c. tárlatán tartottunk vezetést.

A „küldetésünk” – az én meglátásom szerint – abban állt, hogy megmutassuk, miért izgalmas (számunkra kifejezetten, s remélhetőleg a látogatóknak is) ezt a nagyon heterogén kiállítási anyagot kettős tekintettel végignézni; gondolkodni a kapcsolódásain, átengedni magunkat az érzelmi hatásnak, amely lelki-testi rezonanciákat keltve sokféle módon érhet el bennünket.

A válogatás központi fogalma, a javítás, helyreállítás vállaltan kapcsolódik egy korábbi, épp egy éve rendezett nemzetközi, méltán elismert Gondoskodás-kiállításhoz. Ehhez egy képzőművész társammal, Oláh Norberttel együtt volt lehetőségem hozzájárulni. Sokat tanultam a közös munkából, és még többet a zárásként rendezett szimpóziumból, a kiadott kötet írásaiból.

Ez is a helyreállítás egy formája, hiszen az ilyen tanulás során gyakran felülvizsgáljuk, átértékeljük rögzült (rossz) szokásainkat, beidegződéseinket. Erre kiváló kifejezést alkotott az angol nyelv a posztkolonialista kritikai elméletekben: az „unlearning” a tudatos elfelejtése a múltbeli hatalmi és emberi viszonyoknak, amelyek jóval a gyarmatosítás felszámolása után is éreztetik hatásukat. A kiállításba lépvén, rögtön egy olyan installációval találjuk szembe magunkat, amely ezt emeli ki finom, érzéki tárgy- és anyaghasználattal: Kader Attia, a Berlinben és Párizsban élő algériai francia származású képzőművész a kulturális javítás fogalmának fejlesztője és gyakorlója invitál bennünket a kritikai tekintettel való azonosulásra.

A kiállításnak ezen a részén roma származású művészek munkáit is láthattuk. Emília Rigova, szlovákiai alkotó a roma asszonyok kényszersterilizációját örökítette meg személyes történetén keresztül. A művészi feldolgozás méltósággal fejezi ki a társadalomtudósok által sokat elemzett interszekcionalizmust, a különféle hátrányok (etnikai származás, alacsony társadalmi státusz, nőiség) összeadódását, felerősödését. A mögötte lévő teremben Michaela Dragan roma futurista megközelítésű három csatornás videó installációját láthattuk, amelyen a roma kulturális hagyományok újrakisajátítása zajlik: a boszorkányos átokszóró képességek kifordításával.

Dabi-Farkas Rita és Popovics Viktória alapos kurátori munkával állították össze az installációkat, műveket, amelyek tevékeny kapcsolódásra is alkalmat adnak (Erdei Krisztina-Hatala Noémi, Yoko Ono, #tisztaorulet), vagy épp megbontják a steril múzeumi teret (Ernesto Neto, El-Hassan Róza). Többségében azonban olyan művek vannak, amelyek egy-egy akut társadalmi kérdés (rasszizmus, dekolonizáció, klímaválság, menekültválság) mentén kínálják fel a helyreállítás lehetőségét. Bár ezek a problémák néha távolinak tűnhetnek, könnyen behelyettesíthetőek a minket körülvévő társadalmi problémákkal.

Agnes Denes zászlaja, amelyet egy 2021-es WHO kampányhoz tervezett („The Future is Fragile. Handle with Care!”) képzeletünkben belengi a tereket. Erdei Krisztina és Hatala Noémi erre a kiállításra készített kutatásalapú projektje, installációja „Az ellenállás akkumulátorai. A mikepércsi oktatóanyag” címmel ritka példáját mutatják annak, amikor aktivizmus reprezentációja állami múzeumi térben jelenik meg.

Az önreflexió elengedhetetlen feltétele a helyreállításnak, és javaslom mindazoknak, akik ezt nem gyakorolják (eleget), bátran vágjanak bele a kiállítás felfedezésébe, mert miközben tekintetüket pallérozzák a sokféle varázslatos, intellektuálisan gazdag látvánnyal, lehetőséget kapnak saját beidegződéseik megkérdőjelezésére.