Dave McKean’s original drawings for an edition of Italo Calvino’s Invisible Cities from the Folio Society.

Novemberben nagy izgalommal kezdtem előkészíteni egy utazást, amely sokat jelenthet számomra. Hogy mit is pontosan, arról most afféle prológusként írok egy posztot. Mert az előkészület – akár az advent várakozása karácsony előtt – legalább olyan fontos, mint maga a megtett út. A többi majd kiderül a folytatásból.

Mivel a célpont egy távoli ország Afrikában, amelynek múltja szorosan összefügg a gyarmatosítással, gyakran járt a fejemben „a nagy felfedezések” kora. Felsejlett egy könyv, amit rég el akartam olvasni, rémlett, talán György Péter mesélhetett róla. Nem túlzok: hetekig próbáltam a címét, szerzőjét kitalálni, ismerős ugye az a türelmetlen érzés, amikor szinte már ott van a nyelveden…

December 10-én, György Péter temetésének napján elmentem este a FUGÁba is a baráti, munkatársi búcsúztatóra. Beléptem a zsongó terembe, és tekintetemet odavonzotta egy falra vetített szövegrészlet (a szervezők az írásaiból válogattak szemelvényeket), amelynek első sorában ez állt: Italo Calvino Láthatatlan városok című könyvében… Leírhatatlan boldogság töltött el: a véletlen egybeesés, az érkezésem pillanata, a jól időzített pillantás. … és Eszter lányának mosolya, amikor hirtelen felindultságomat megosztottam vele, Sára lányom reakciója, mondván „üzent neked”, amikor utólag elmeséltem neki a megtalálást. „Tudom jól, hogy ha más útvonalon is, de az utazásaimon a nyomában lépkedek, érdeklődésemben még mindig meghatározóak a tőle tanultak. Önazonosságom kitörölhetetlen része lett” – írtam nemrég búcsúzásképp György Péterről. Megtaláltam antikváriumban (ugyanazt a kiadást 1971-ből a Kozmosz Könyvek sorozatban, amire ő hivatkozott A hely szellemében). Nem túlzok, naponta előveszem, olvasom ezt a mindössze kilencven oldalnyi csodát. Hogy miért is fogott meg ennyire, talán kiderül majd a soron következő bejegyzésekből.

Calvino munkáját sokféleképpen jellemezték, a posztmodern regény egyik alapműveként, a képzelet archeológiájaként, „a végtelent megjelenítő geometriai formák nyelvi tükörképeként”. A városok rövid (néha bekezdésnyi, néha pár oldalas), hol filozofikus, hol antropológiai, hol érzéki leírásai tele anakronizmusokkal egyértelművé teszik a rendhagyó időkezelést, a beszélgetés fikción túli képzeletbeli valóságát, összességében filmszerűségét. A különleges szerkesztésmód, a számozott, ismétlődő motívumokkal (vágy, csere, emlékezet, stb.) címkézett részek ritmikus lüktetése versként működteti a szöveget. Calvino egy későbbi előadásában (Italo Calvino, Columbia: A Journal of Literature and Art, No. 8 (Spring/Summer 1983), pp. 37-42 (6 pages), Published By: Columbia: A Journal of Literature and Art, 1983. márc. 29. Columbia University) beszélt a mű keletkezéséről.

„Valóban, írásaimban szériákban szoktam dolgozni: egy egész sor mappát készítek, amelyekbe beleteszem az éppen írt oldalakat (az eszembe jutó ötleteket követve), vagy csupán jegyzeteket azokról a dolgokról, amelyeket egyszer szeretnék megírni. Az egyik mappába azokat a furcsa egyéneket teszem, akikkel összefutok, a másikba a mítoszok hőseit; van egy mappám azokról a szakmákról, amelyeket választanék az írói pálya helyett, egy másikban pedig azoknak a könyveknek a listáját tartom, amelyeket szívesen megírtam volna, ha nem írta volna meg őket már valaki más. Egyik mappában a saját életem városairól és tájairól szóló oldalakat gyűjtöm, egy másikban pedig a tér és idő törvényein kívüli képzeletbeli városokat. ”

Az „archívuma”, amelyből annak részei származtak, nem meglepő rokonságot mutat Dziga Vertov, orosz filmrendező „vágószobájával”, az eredmény pedig a hetvenes években a zenében, a kísérleti filmben felerősödő szeriális szerkesztésmóddal. Pontosan értem, tudom, mi ragadta meg György Pétert, s mi varázsolt el engem is ebben az írásban.

Épp ezért, mielőtt az útiélményeim lejegyzésébe kezdek, ráhangolásképp álljon itt néhány szemelvény Calvinotól, Marco Polo és Kublai Khan képzeletbeli beszélgetésének hű krónikásától.

„Senki sem tudja nálad jobban, bölcs Kublai, hogy a városokat sohasem szabad összetéveszteni az elbeszéléssel, amely leírja őket.” (…)

„Elmondhatnám, hány lépcsőfokból állnak a lépcsőzetesen épült utcák, milyenek az oszlopcsarnokok ívei, miféle horgonylemezzel fedettek a háztetők; de máris tudom, hogy mindezzel semmit nem mondanék. Nem ilyesmikből áll ez a város, hanem a terjedelmének méretei és múltjának eseményei közötti kapcsolatokból: abból, hogy milyen magasan függ a talaj fölött egy utcai lámpa és csüng alá egy felakasztott bitorló lába (…)”

„Marco Polo elképzelte, hogy azt feleli (vagy Kublai képzelte el válaszát), minél mélyebbre elbolyong távoli városok ismeretlen területein, annál inkább megérti a többi várost, amelyeken áthaladt, míg odaért, és gondolatban újra bejárja utazásainak állomásait, és akkor ismeri meg igazán a kikötőt, ahol vitorlát bontott, ifjúságának megszokott tájait, otthonának környékét és a kis velencei teret, ahol gyerekkorában futkározott.” (…)

„ – Azért utazol, hogy újra átéld a múltat? – kérdezte ekkor a kán, s ezt így is megfogalmazhatta volna: Azért utazol, hogy megtaláld a jövendődet?

És Marco válasza:

A távol nem más, mint negatív tükör. Az utazó felismeri azt a keveset, ami a sajátja, miközben felfedezi azt a sok mindent, amit nem ért el, és nem is ér el soha.”