Gyermekkoromban imádtam a földgömböket. De ez a követö most épp úgy elvarázsolt: nincsenek határok, csak folyók, hegyek, s lãthatatlan, hírböl ismert városok. Fölöttük látom szállni a gépemet, s benne magamat.

Nehéz elkezdenem ennek az utazásnak a történetét, de gyorsan meg kell tennem, mert gyülnek a benyomások, hangok, illatok, és írásban képtelenség lesz mindent utólag felidézni, megörízni.Ez életem legküzdelmesebben megszervezett utazása, pár évet öregedtem közben, de leplet rá, most itt vagyok.

A METU ugyanis lehetövé tette , támogatta az Európãn kívüli pályázatomat egy oktatøi mobilitás keretében, Kenyába Nairobiba, az ország legnagyobb állami egyetemére, amiröl már kedves debreceni- kenyai PhD hallgatómtøl annyi mindent hallottam. Én pedig Nairobi dinamikus kulturális ëletéröl müvészeti közegéröl. Az elīrásokat most nézzétek El, egy tableten írok, majd otthon kijavítom.

Ma hajnalban érkeztem, 11 ørás repülés amit egy isztambuli átszállás szerencsére megszakított. Ennek ellenére egy munkatãrsat soförrel küldtek elém, és jøllehet sötét volt, láttam a külvárost fények nélkül is. Ez a biztonsãgos távolság azóta is , egy idore még elválaszt Kenya állandóan emlegetett veszélyeitöl, a campus mint egy rezervátum, örökkel, kapukkal.

És mint egy termëszetvédelmi terület, fákkal, madarakkal.

Délelött nem tudtam aludni, s hozzákezdtem a praktikus tennivaløkhoz, bank, vãsàrlás: nem túlzok, kézröl kézre adogattak, ha valaki valamit nem tudott megoldani, keresett egy megfelelö embert… Végül egy régi motoron kötöttem ki, egyik jótevöm mögött kapaszkodva, aki elvitt a közeli szupermarketbe.

Ezek a végletek mozgatnak mindent: káosz és lassú reakciók, végtelen odafigyelés ës kedves gondoskodás.

Érzem a tekinteteket, ahogy járok- kelek, de mosolygok, s erre reakcióként legtöbben köszönnek. Más vagyok, kirívok, de belül egyre jobban belesimulok a környezetbe.

Mindentöl féltenek, s félelmeimet közben paradox mødon azzal oldják, hogy agyon dicsérik Kenyát, nagyokat nevetnek, biztatgatnak.

Sokáig nëztem, ahogyan a diákok egy csoportja irtó jó zenëre táncolt, felváltva lépett mindig egy elöre, s az ö mozdulatait követve ropták egy ideig. Volt valamit lenyügözö, nemcsak a végtelen laza mozgásukban, hanem ebben a spontán koreogrãfiában.

A kép ezt nem adja vissza, sem a kãvëzó hangulatát, ahonnan a jelenetet figyeltem.

Talán ha hallanátok a szuahéli nyelvet: mintha selymet szövögetnének a hangokkal, lágyan suhog. Ha nem lenne városi szegénység, ez az ország így érintene, simulna a fehér börömhöz, biztosan tudom.

Asante sana – annyit tesz – nagyon köszönöm.