Az történt ugyanis, hogy bár a tulaj valami szállodai strandlejárót emlegetett, Omar a helyi strandra küldött. Vagy én értettem volna félre, nem tudom. Az első utam az óceánhoz vezetett. A szűk, korallsziklákba vájt lejáróhoz soha hasonlót nem láttam. Az oldalában ugyanis kicsit barlangszerű mélyedéseket alakítottak ki, s berendezték csöpp sütödéknek. Nem a mi fogalmaink szerint. Ehhez fogható koszt még nem tapasztaltam meg, a másik oldalát, s az ösvényt szemét borította. De egészen elképesztő módon otthonosságot sugárzott minden, s nem lettem rosszul tőle. A parton a látványtól majdnem elbőgtem magam. Mombasán a parttal párhuzanosan egy több kilométer hosszú korállsziget húzódik. Akkora, hogy felfogja a nyílt vízről érkező óriási hullámokat. Ezért a látvány leírhatatlan: hófehér habzó vonal a kéklő messzeségben, a parton szelíd hullámok.

A sírást elűzte egy kedvesen mosolygó srác: mellém szegődött, s faggatni kezdett, mit szeretnék. Leültetett, kókusszal kínált, sorolni kezdte az activityket. Semmit nem kértem, s egy idő után megelégeltem, kértem, hagyjon, hadd olvadjak bele a látványba. Elmondtam, honnan jövök, s nekem mennyire mást jelent látni az óceánt. Rögtön fogta, s mondta, bármi kell, szóljak, itt lesz, elvonult. Na erre pár perccel késöbb három tüneményes nő telepedett mellém, s úgy kezdtünk beszélgetni, mint a legjobb barinők. Hiába igyekeztem, nem hagytak egyedül.

Mindez az érkezésem utáni órákban történt, s kitartott még két napig. A strandra ugyanitt jártam le, a második napon háromszor is. Ha fürödtem, kérdezgették, jól úszom-e. Közben Sammel (így hívták az első látásra barátságomat), tervezgettük, elmegyek a hajójukkal a közeli tengeri látnivalókhoz, búvárkodni, de annyira drága volt, s engem annyira nem vonz a turistáskodás, hogy letettünk róla. Helyette apálykor végigjàrtuk a nedves korallzátonyt, figyeltük a résekben megbúvó, itt-ott kimerészkedö apró lényeket, s csak meséltünk, meséltünk.

Kimaxoltuk az idöt. Ha úsztam is bejött velem, mert bár tudta, jól úszom, a biztonságra szükségem van, nem vagyok szokva az óceánhoz. Nem voltak a parton egyáltalán életmentők. Amikor a munkájáról, családjáról beszélt, mindenben benne volt a pénz és a lehetőségek hiánya, de soha nem panaszkodott. A szóhasználata sem volt szokványos, egyszerű, lényegretörő, de mindenben megcsillant a szeretet, a törődés, az egymásrautaltság. Amikor Márti nővéremnek meséltem erről, kiderült, olvasott ilyet: a szubszaharai népek életszemlélete, ubuntu a neve.

Bárhogyan is hangozzék, örök barátságot fogadtunk, s hogy ezt megpecsételjük, felhúzta rám a karkötöjét, ezután mint a tetkómat a bal karomon, ezt a jobb csuklómon örökké viselem. A gesztusa egy gyönyörü nyelvi felfedezéshez vezetett. Egy maasai árustól vette a gyöngyböl füzött Kenya feliratos karkötőjét. Ők úgy kínálják az áruikat, mint az erdélyi nénikék, csak valamiért nagyon szomorúak. Erre beúszott egy Manu Chao dal refrénje, a Raining in Paradise-ból, “Go Maasai, Go Maasai, Be mellow”, Este gondolkodni kezdtem, mit akarhatott itt Manu, vajon Kenyáról szól-e. Biztos vagyok benne, hogy járt Mombasában, mert az angol mellow pontosan leírja, milyenek itt az emberek. Amit írtam a szuahéli selymes hangzásáról, az közel van ehhez. De a mellow ennél több. Emberek is lehetnek , úgy tűnik, mesterkéletlenül és érdek nélkül kedvesek. A modoruk finom, halkan beszélnek, nem sietnek. A neten megtaláltam szuahéliül: a mellow mit is jelent: hát ezt, tulivu.