„Ne nyisd ki!” Bordás Róbert köztéri kiállítása a romák elleni terrortámadások emlékére. Budapest, Városháza Park, 2026. február-március

Olvasom a Facebookon Bordás Róbert boldog beszámolóját a nemrégiben véget ért kiállításának a finisszázsáról, és bár nagy bánatomra nem voltam ott (tanítottam épp), fel tudom idézni a hangulatát. Hogyan vagyok képes képzeletemben megidézni azokat az embereket, gesztusokat, egy eseményt, amelyeknek nem lehettem részese?

Mind jó ismerőseim. Nem csak abban az értelemben, hogy köszöntjük egymást, ha találkozunk, hanem oly módon, hogy jól ismerem és nagyon sokra tartom a munkáikat, a világról alkotott felfogásukat. (Mióta Kenyából hazatértem, nincs ennél fontosabb nekem: újraértékeltem a személyes és munkakapcsolataimat.)

Bordás Róberttel szó szerint egyszerre indult a pályánk, (ő fiatalabb, az enyém megkésve kicsit), ő filmkészítést tanult, én kutatni jártam az Elbert Márta alapította Roma Média Iskolába; azóta szerintem szinte az összes filmet láttam, amiben operatőrként, rendezőként dolgozott.

De ez nagyon rég volt. Ami most van: egy ereje teljében lévő munkásság: a sikeres versfilm-sorozat után Robi nemrég kapta meg  a Kovács László–Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr Díj dokumentumfilm kategóriájának fődíját a Papa című film (r.: Ponczók Attila) operatőri munkájáért, majd a Papa, amelyben társalkotóként is dolgozott, a 45. Magyar Filmszemle Legjobb Dokumentumfilmje lett.

A kiállítás, amely megihletett és mélyen megérintett, a romák elleni terrortámadásoknak állít emléket, február 23-án nyílt meg a Városháza parkban, a Deák tér szomszédságában, a forgalmas kiskörút mentén, ahol naponta több ezer ember elhalad. (Amikor a félévkezdésen, a METU-n külföldi diákjaimat utolsó fontos kiállításélményükről kérdeztem, egyikük, egy srí lankai hallgató ezt mesélte el.)

A „Ne nyisd ki” számomra revelatív élmény volt: sokféle ábrázolását láttam, ismerem ezeknek a rasszista támadásoknak, a Romakép Műhelyben sokat közülük elemeztünk, beszélgetéseken vettem részt, hallgattam mások véleményét, tapasztalatait, de egyik sem hatott rám ilyen erővel.

Hogyan vagyok képes képzeletemben megidézni azokat az embereket, gesztusokat, egy eseményt, amelyeknek nem voltam részese? – ismétlődik a kérdésem. A koncepció egyszerűségével ragadott meg először. Az egymás mögé helyezett óriásplakátokhoz szokott állványokon a gyilkosságokra vonatkozó őszinte, dühös feliratok, megcáfolhatatlan állítások. (A mértéktartásában erőteljes grafika Robi lányának, Bordás Rózának a munkája.) A fotókon ismétlődő kompozíció: golyóverte ütött-kopott ajtók, megvilágításuk az alkotó kézjegye, versfilmjeinek is visszatérő eleme. Az ajtók mellett sötét homályban, de kivehető alakok. Amikor az első felismerés, ráismerés történt, a döbbenet éles fájdalomként hasított belém.

Oláh Norbert képzőművész barátomat láttam meg először, aztán sorban Csányi Dávidot, Horváth Kristófot, kiváló színészeket, alkotótársakat, és másokat. Ebbe a fiktív, konstruált környezetbe a valóságos személyük dokumentumként ékelődött be. Cigányságukkal megidézték a támadások célpontjait, jelenlétükkel egyszerre gyógyították a sebeket, tudatosították az állandó szembesítés és szolidaritás szükségességét. De ami talán a legfontosabb, megmutatták a közösség erejét.

Ez az alkotói megközelítés emlékeztett egy meghatározó munkaélményemre, a Ludwig Múzeum Emplotment kiállítására és az ott tanultakra. Az egyik a traumaábrázolás relációs aspektusa Jill Bennett nyomán, amely nem a sérülések megmutatását, hanem az ahhoz való viszonyunk alakítását tartja fontosnak. Itt szerintem pontosan ez történik. Ahogyan egy másik, queer teoretikus, Dina Georgis fogalmazott, általuk beléphetünk „a sebzettség terébe”, és formálhatunk „jobb történeteket”, nem morális értelemben, hanem hasznosságuk tekintetében. Ezek az ábrázolások nem eltörlik, hanem rámutatnak a szenvedés jeleire, és abban segítenek, hogy a trauma idővel változásokat idézzen elő egyéni és társadalmi szinten.

Bordás Róbert kiállításának nem volt időtartama, bármeddig nézhetted, ha pedig csak elhaladtál mellette, látásod periférikus terébe száműzve, akkor is nyomot hagyott.

Mintha ennek az élménynek lenne időbeli, színpadi, fókuszált kiterjesztése egy különleges stand-up fellépés, a fent említett Horváth Kristóf „Színész Bob” előadása. Ezt a Trafó és a Független Színház között létrejött remek együttműködés hívta életre. Nem először találkozunk olyan előadással, amelyben Horváth Kristóf a szerep és sors egymásra vetítésével (ahogyan Gelencsér Gábor filmtörténész elemzésében jellemezte a Budapesti Iskola filmjeit, például a Cséplő Gyurit) maradandót alkot. A Háromezer számozott darab c. film (r.: Császi Ádám), és az azt megelőző színdarab, másképpen, de a jóval korábbi kisfilm, az Egy hét (r.: Császi Ádám), is ide sorolható. Ez az előadás azonban más, hiszen a stand-up humorra épülő, alapvetően szórakoztató műfaját mélyíti el az egyszerre személyes és politikai tartalom. A címváltozás, ahogyan Cigyar Magány lett a Cigány Magyarból, az azonosság- és származástudat eltorzított, új jelentést nyert formája. Nincs benne rasszizmusellenes vádaskodás, csak fájdalmas megélés és ahhoz kötődő érzelmek, reflexiók, gondolatok. Ha néha viccesnek tűnnek, akkor sem derűsek. Súlyosak, nem felszabadítóak. Néha nevetünk, mert kapunk rá késztetést, engedélyt, de amúgy nem. Amúgy nem nevetünk. A helyzetekben mindnyájunkra szerepet oszt az önmagát is rendező alkotó. A nevetésünkkel fel tudjuk mérni, mi forog kockán. Soha ehhez fogható kiállásban nem volt még részem.

Kristóf előadja majd áprilisban a Független Színház terében is, biztos vagyok benne, ott másképp fog szólni, kiélesedik majd a nyelv és a hang.