Tavaly nyáron, valamikor augusztusban, a szakmai és magánéleti válságok okozta sérüléseim ápolgatása közben elém került egy pályázati felhívás. (Egyik német kollégám osztotta meg egy Facebook csoportban.) A Goethe Institut a documenta Archívummal közösen írta ki, hat féléven keresztül fogadnak egy-egy kutatót, aki valamilyen koncepció alapján az archívum kutatásába kezd. A kiírás németül beszélő fiatal művészettörténészeknek szólt. Írtam egy e-mailt a megadott címre: ha sem fiatal, sem művészettörténész nem vagyok, pályázhatok-e? Próbáljam meg, jött a válasz.

• 

2020 tavaszán már volt egy archívumkutatói kísérletem: az OSA-ban Forgács Péter munkásságát kutattam volna, de a Covid közbeszólt, az idő nagy részét Paloznakon töltöttem, a kutatásból kihoztam némi eredményt, de közel sem a vártat. Viszont Derrida archívumlázas könyve hatására komolyan elkezdett érdekelni a dolog.

• 

Ezért írtam meg a tervet, nyilvánvalóan hiányos képzőművészeti tudásom ellenére, úgy éreztem, hozzá tudok szólni: az idő és az emlékezet érdekel. (A filmelemzést Tarkovszkij, az amerikai underground, de legfőképp a magyar experimentális filmezés hatására kezdtem el. Az is mind az időről szól.)

Inspirációnak az 1971 Párhuzamos különidejűség c. kiállítást, Beke László Elképzelését, a Kettős beszéd kötetet és egy korábbi munkát, Naeem Mohaimen installációját, az ahhoz írt megnyitó szövegemet használtam.

Tudtam, épp a hiányosságaim miatt, az ajánlásoknak nagy súlya lesz. Kértem egy nemzetközileg is neves magyar művészettörténésztől, aki jól ismer, s vele egyidőben egy külföldi top kurátortól, aki a documenta élén is állt egyik évben. A válaszuk szerencsére majdnem egyszerre érkezett (a kutatási tervet mindkettőhöz csatoltam). A magyar művészettörténész levele lesújtó volt: a lényege, hogy felkészületlenségemben a bírálók számára értelmezhetetlen forrásokat használok, mikor a documenta történetének könyvtárnyi irodalma van…ilyen gyenge pályázathoz nem szívesen adja a nevét. Megsemmisítve éreztem volna magam, ha nem kapom meg a másik választ: elolvasta, tetszik, mindenképp, hajrá, másnap ott volt a hivatalos ajánlólevél. Vele életemben egyszer találkoztam, sok évvel ezelőtt, egy workshopon, de az emlékezetes maradt, úgy tűnik, mindkettőnk számára. A Romakép Műhelyt tervezgettem, s az elképzeléseim lényegét egy mondatban foglaltam össze (meg nem mondom, mi volt az), erre ő rezonált: igen, ő is ezt csinálta pár éve, az elmélet és gyakorlat ilyen jellegű összekapcsolása remek lehet, egymásra néztünk, és pontosan tudtuk, miről volt és miről lesz szó. Azóta is működik:) Már tizedik éve: az időközben bekapcsolódó Müllner András vezetésével további lendületet kapott, gyarapszik, gazdagodik.

Valószínűleg a pályázat olvasása közben is hasonló történhetett.

Aztán tovább kilincseltem, egy külföldön élő, kiváló magyar kurátor, és az OFF-Biennále ugyancsak remek kurátori csapata is rögtön támogatói levelet küldött, bebiztosítottam magam, kettőből hármat csináltam. (Indoklásul le is írtam, miért: vannak egyéb hiányosságaim, pl. fiatal művészettörténész nem vagyok.)

A válasz október első napjaiban érkezett egy telefonhívás formájában, a müncheni Goethe Intézetből. A bauerban a konyhában álltam épp, majd a beszélgetés alatt végig ezt hajtogattam: ”én erre nem számítottam”, kb. ez volt az egyetlen értelmes mondatom. Utána fél órán keresztül fel s alá járkáltam ugyanott. Az indoklás rövid volt: egyhangúlag, tehát mindhárom döntnök szereti és szakmailag a legizgalmasabbnak találja a tervemet, tetszett az őszinteségem, várnak novemberben.

Na, akkor kezdődött egy kemény menet. Mivel félreértettem a kiírást, s valamiért a hat félév közül szabadon választhatónak tartottam a kezdést, óriási dilemma volt, elvállaljam-e. Szörnyű hétvége következett a döntés felelősségének súlyát alig bírtam elviselni. Szakmai és magánéleti nehézségek  sorát vállaltam be. Hétfőn még bepróbálkoztam a kezdés dátumának eltolásával, nem lehetséges, mondták, vagy most, vagy soha. Igent mondtam.

Egy hónap ideges, lázas készülődés után két nappal utazás előtt érkezett az első lemondás, a Covid-szabályozások miatt. Aztán decemberben a januári, januárban a már biztosnak gondolt februári, majd április végén újra három nappal utazás előtt a májusi kezdés lett lemondva. Már azt hittem, apám ebbe fog belehalni, a gyenge szíve megáll, én megbolondulok, áprilisban össze is omlottam. Májust Omarával és sok kiváló emberrel az OFF-Biennálen munkásan töltöttem, ez mentett meg, elterelte a figyelmemet. A Pázmány Egyetemen a kutatói szabadságom közben véget ért, nem töltöttem haszontalanul ugyan, sok szakmai eredmény megvan, csak nem az, ami tervben volt.

• 

Az most következik. A novemberben kínkeservesen talált lakást (kutyával keresni…, ennél csak gyerekkel nehezebb, mondják) az archívum nagyvonalúan fenntartotta, kártérítést fizetett.

Az elmúlt időszakot ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki idegileg, fizikailag lemerülve úszik egy nagy vízen, előtte egy mentőöv, amit a szélfuvallatok újra és újra odébb sodornak, néha egészen közel kerül, aztán megint távolodni kezd.

(Újabb és újabb projektbe kezdek évek óta, hogy cselekvéssel enyhítsem a szakmai, politikai és társadalmi élet keltette frusztrációimat, mert meggyőződésem, hogy a mozgás győzi le csak a bénultságot. A tanításban, a számomra egyik legkedvesebb munkában kiégtem, és senki nem szólt, hogy amúgy kutatói szabadság alapból járna, ösztöndíj nélkül is. Talán épp a hiperaktivitás miatt tűnt úgy, milyen jól vagyok.)

Két hete érkeztem Kasselbe. Munkásan, rendszeresen, harmonikusan élek. És most megyek a vasárnap reggeli sétámra Bodzával a Karlsaueba.

• 

• 

2021. június. 25.