Azt hiszem, nekem évek óta nem volt igazi hétvégém. Mindig akkorra maradt a gondoskodás, ami sokszor komoly gondokból állt, vagy csak épp hétközbeni elmaradások bepótlásából, szoros napirendből, hogy minden elvégeztessen. Egy időben, amikor rendszeresen jártam szombatfogadásra, lélekben rá tudtam készülni: ezek péntek este voltak, az ablak kitárásánál néha valóban transzcendens élményként éltem meg az érkezését, fogadását, de igazán, azt hiszem, soha nem maradt velem.

Csak itt, Kasselban. Átaludt (hajnali felriadás, zakatoló gondolatok nélküli-nélküli-nélküli) éjszaka után, az édes ébredések és az első gondolat: semmi dolgom. Csak úgy, telik az idő. Persze csinálok mindenfélét, (ahogy Schönberger Ádám tanította, épp olyat, amit máskor nem), de azt is mintha csak spontán, tervek nélkül. Jövök-megyek, s közben figyelem az embereket, a nyitottságomra kedvesség a válasz. Törődés, anélkül, hogy kérném.

Egyik kasseli szombaton a reggeli futásnál Bodza, aki általában póráz nélkül is (erre szerintem Sári lányom tanította) szorosan mellettem kapkodja vékony kis lábait, egy távgyalogló nő mellé pattant. Ő valószínűleg gondolataiba mélyedt és irtóra megijedhetett. Én szégyenkezve annyit motyogtam: „nem harap”, erre ő „a szart nem”. Ennyiben maradtunk. De később újra összetalálkoztunk. Addigra Bodzán póráz volt, mert a kémek jelentették, hogy a parkőr közeleg. A nő vele beszélgetett, azt hittem feljelent, de aligha, mert az óriásira nőtt parkőr kedvesen megdicsért. Ugyanő már pár napja ránk szólt, a parkban ugyanis elvileg nem lehet póráz nélkül kutyázni, de mivel ez tartományi fenntartású műemlékpark, nem bírságolnak. (A városiakban viszont keményen.) A habogásomra csak annyit felelt „sehr freundlich”, mármint hogy én nagyon kedves leszek, ha a kutyámra pórázt teszek. Azóta, ha Bodza szót fogad, ilyen udvariasan beszélgetek vele: „sehr freundlich”.

• 

Máskor az alattunk lévő könyvesboltban nézelődtem, akkor égtem Beuys-lázban. Kiválasztottam egy évfordulóra kiadott könyvet, de a boltos megjegyezte, ő nem venné meg, nem jók az írások. Kérdeztem, nincs-e olyan, amiben az elültetett 7000 fáról van valami lista. Erre elővett egy gyönyörű alapítványi kiadványt, amiben várostörténeti sétákba építve keresgélheted a Beuys-fákat, ingyenes. Nagyon izgalmas. Aztán végre sikerült vennem is egy könyvet, képeslapokat, de nem volt kártyaleolvasója, nekem meg elég készpénzem. Erre ő: ír egy csekket, s utaljam át. Á, mondom, hazaugrok. De közben átgondoltam: s ha a csekket valaki nem fizeti be? Erre ő: ide főleg törzsvendégek járnak, amúgy meg ez bizalom dolga…

Egyik reggel elkezdtem használt bicikli hirdetéseket nézni, hazafelé pedig az utcán elém került egy. Épp akkor talált gazdát: tőlem pár házra egy nyugdíjas bácsi hobbiból, s a haszonért, ócska bicikliket újítgat fel, kiteszi az utcára, s eladogatja. Kérdeztem, nincs-e épp egy nekem való női. Szombaton csengessek fel hozzá, addigra lesz. Felmentem, kávéval várt, én sütöttem neki medvehagymás pogácsát, a receptet lásd odébb), beszélgettünk, mit csinálok itt, elmondtam, mire ő, „képzett nő”, szólt elismerőleg. A bicikli csodaszép és irtó jól megy, megegyeztünk, ősszel visszaveszi tőlem, de alighanem hazaviszem, nehezen válnék meg tőle, nagyon jó vétel volt. (Három fék van rajta, ilyet még nem láttam: két kézi, s a kontra, ami épp nekem való, hajlamos vagyok fejjel menni, ha nem is a falnak, de legalábbis a villamossínnek.) Áron alul kaptam, mert tisztelettel beszéltem vele, Rudet úrnak szólítottam, s különben is kellemes ember vagyok. Azóta már az unokaöcsém látogatóba érkezett párjának is vettünk egyet, szintén olcsóbban. Rudet úr a szívébe zárt.

• 

• 

A házban szinte mindenkit ismerek, s ezt-azt tudok is a lakókról, egy kedves özvegyasszonynak köszönhetően, mert az egyik szombaton összebarátkoztam vele kutyázás közben (hétközben én korábban megyek). A kertünk házikóján felirat: „a jóisten mindent tud, a szomszédok még többet”, alighanem ez ráillik, múltkor kitalálta, mit főztem…, máskor kérdezte, merre jártam, nem látta a kocsit…)

„Ahol a semmit találod, sétáltasd ott a magányod, hogy a magánynak legalább társa legyen mások magánya…” énekli most nekem Beck Zoli ide az írásomba.

Van egy barátnője, irtó helyesek ketten, ugyanabban az évben maradtak egyedül. „A férfiak korábban halnak”, szóltam rendkívül bölcsen, „mert nem hallgatnak az asszonyokra”, válaszolta, s rám nevetett. „Sokat cigizett, nem mozgott soha” – most csend következett. Közben oda is értünk a parkba, a kapuban várt a barátnő, reggel-este közös séta, délben nem, mert kell egy kis szabadság…, s minden évben együtt mennek nyaralni, mert neki van kocsija, a másiknak jogsija sincs, mindig a férje vezetett, viszik a két kutyát. Meghívtak bolhapiacra, alig várom, de nézelődni külön-külön! Mindenki a saját tempójában: a bejáratnál újra találkozunk, ez így szokás:)

Az autószerelő műhelyben is jártam, nem volt semmi baj, valami fennakadt a kipufogón, nem sok idejükbe tellett megnézni, s bár tehették volna, pénzt nem kértek érte. Vigyem vissza, bármi gond lesz legközelebb, innentől megbízom bennük. Irtó kedvesek, s hiányos német-autóalkatrész-nyelvtudásommal igencsak elnézőek. Este vettem észre csak a kirakatában: 2020-ban „Bizalom Díjat” kapott.

Megismerkedtem jó fej kutyagazdákkal, képzős egyetemistákkal, de ők külön posztra tartoznak…

Egy hónap után az őrült forgalmas Frankfurter Strasse lett az én kis falum, innen lett biciklim, zöldséges kosaram, csöpp vázám, edényalátétem, kuglófsütőm: az utóbbiak költözés után kitett tárgyak, mindegy is kié volt, szomszédok vagyunk.

Szombaton a legszebb.