A német nyelvben a Perfekt az az igeidő, amely olyan múltbeli események elbeszélésére szolgál, amik bár befejeződtek, hatásuk érezhető a jelenben, vagy akár lezárulhatnak a jövőben is. (Pl. „Ha befejeztem a kutatást, megyek haza.”) A documenta Archívum, amely az 1955-ben alapított, a ma is működő kortárs művészeti biennále történetét archiválja, épp ezért különleges. Minden, ami ott történt, fontos ma is. Hogyan nőhetett ki a háborúvesztes Németországban a semmiből valami, ami aztán a világ egyik legbefolyásosabb művészeti eseménye lett? (Olyan, mint a film világában a Cannes-i Filmfesztivál.) Bízom benne, a kutatásom fényt derít az archívum működésének eddig ismeretlen oldalaira is.

Időhurok

A megközelítésemnek ez adja a lényegét: megpróbálok időhurkot képezni, ahogy Erdély Miklós mondaná, folyamatosan átjárok a múlt és jelen, sőt, újabban a múlt és jövő között is:) Így keresek és így írok. Említettem a történetemben, Bódy Gábort mindenhová magammal viszem: ennek a szemléletnek ő az egyik forrása az ezoterikusan hangzó „kozmikus tudatával”.

Tegnap olyan 1971-es mappákat néztem végig, amelyben az elutasított művészek leveleit archiválták. A nap végén legszívesebben már sírtam volna: ennyi reményt, bizakodást, ennyi udvarias, hol őszintének, hol formálisnak tűnő mentséget a válaszokban mappába fűzni…, s aztán elképzelni a tengernyi fájdalmat, keserűséget, reményvesztettséget, amikor valaki kézhez kapja az elutasító levelet… A documenta presztízse évről évre nőtt: oda eljutni létrát jelentett (amin az egyik ember fel, a másik lemegy – a cigány közmondás szerint).

Ennek a korszaknak egyik legfontosabb fogalma a terv, az elképzelés volt, az 1972-es documenta is foglalkozott vele (Ernst Bloch Prinzip Hoffnungja egy egész nemzedék, ha nem kettő, három gondolkodását határozta meg). Épp ezért mind ott zsongott a fejemben a rám nagy hatást gyakorló konceptuális művészet, pl. Beke László Elképzelések c. kötete, amely a magyar művészettörténetben az elmúlt években kitüntetett helyre került, ebben az archívumban mégsem látható.)

Könyvtár

Az archívum fontos része egy olyan könyvtár, amely igyekszik a legfrissebb, legterjedelmesebb kortárs művészeti szakirodalmakat begyűjteni, s a documentán megfordult művészek munkáinak kutatásához mindenféle segítséget adni. Ezt is imádom: én kiváltságos ösztöndíjas vagyok, „majdnem munkatárs”, szabadon bóklászhatok a polcok között, szkennelhetek, édes élet ez nekem. Az archívumba látogatók nem, mert a könyvekben nincsenek csipogók, ők az olvasóteremben kapják meg, s onnan nem vihetik ki a kikért olvasmányokat.

Le is fotóztam nektek az országok szerint részlegben, milyen picik vagyunk. Művészeink közül sem sokan jártak a documentán. Persze máshol (pl. szerzőknél vannak még fontos munkák.)

Fekete füzet

Az archívumban van egy kis shop, ahol nem sokkal érkezésem után felfedeztem egy kincset ebben az én kincseskamrámban, (így becézgetem a documenta Archívumot:) El is meséltem rögtön a kutatótermi munkatársnak, akivel keveset, de épp eleget beszélgetünk. A doktori programon, említettem máshol, György Péter volt a mesterem. Ő egyébként többféleképpen jelen van az archívumban, ő írta a 100 feljegyzés – 100 gondolat egyikét a documenta 13-ra. Erre nagyon büszke vagyok, s részletesen majd egy emlékezeti témájú posztban mesélek róla. A legfontosabb konzultációnkon, (aminek szinte minden szavára emlékszem), hirtelen megkérdezte, van-e fekete füzetem. Kérdőn néztem rá: „egy olyan füzet, amibe nem a kutatási jegyzeteket, hanem a fontosabb, hirtelen gondolatokat írod”. Nem volt, de most vettem egyet.

S ajándékba adtam is rögtön egy másikat Kerényi Máténak, legkedvesebb tanítványomnak, aki látogatóban járt nálam a héten. Remélem, senkit nem bántok meg a „leg”-gel: Mátét önmagáért is tisztelem és kedvelem, ráadásul nagyon emlékeztet Sára lányomra, egészen hasonlóan lát meg összefüggéseket.

György Pétertől tanultam az archeológiai módszert, s nagy boldogságomra, egy itteni kollégával felismertük szellemi rokonságunkat, a Kunsthochschule tanára, Nanne Buurman, a documenta Studies motorja épp úgy ír, gondolkodik, mint én.

Archívumláz

Az ismerőseim között leginkább Bódi Lóránt barátom, szintén GyP-tanítvány bír hasonló gondolkodással. Az én archívumlázas Derrida-bibliám valójában az övé, tőle kaptam kölcsön. Ezt a könyvet újra használom, olvasom: legszívesebben kívülről megtanulnám. (Vannak benne homályos részletek, a jegyzeteimben ott ez áll, „nem értem”, de majd egyszer mindenre fény derül). A tartalmán túl a szerkezete nyűgöz le: a szerialitás (amelynek filmben Bódy Gábor volt egyik nagy mestere). Az ismétlések, visszatérések a már új gondolatmenetben ugyanazokra a pontokra, katartikus élményt és igazi szellemi kalandot, kivételes felismeréseket jelentenek. Ezt a látásmódot, s egyben módszert (archiviológiát/archivológiát – a magyar fordítások használata sajnos nem következetes) igyekszem gyakorolni, magamhoz pászítani, fejleszteni itt.

Deszkaparkos munkadal

A kutatóterem ablakai az utcára néznek, s az út túloldalán egy csöpp deszkapark (ott bámészkodom a cigarettaszüneteimben, ezen a homályos képen épp a levegőbe ugrik egyikük). S olvasás közben hallgatom a deszkások, rolleresek zörgését, csattanásait, és főleg a zenéiket: amiket szinte ismerek,  a fiam deszkás korszakából, mint ahogyan a világukat is valamennyire. Ilyenkor megnyugtatóan otthon érzem magam. (Ez is Németország: egy komoly archívum tőszomszédságában deszkapark.)

Karlsaue – a fák archívuma

S ki gondolná, egy kutyának, azonkívül, hogy társ, hányféle haszna van. A napi három sétánk ugyanott, a Karlsaue Parkban, maga a szerialitás. A sokadjára ismételt körök, kószálások ebben a szigorúan megszerkesztett barokk építményben, a fő utakat összekötő ösvényekre való letéréseink mindig valami új felfedezést és élményt hoznak. Én a megfigyeléseimben a faóriások állandóságában fedezem fel az élővilág, a fények, a meglepően változékony időjárási viszonyok teremtette újdonságokat, más összefüggéseket, Bodza a szaglásával teszi ugyanezt.

• 

• 

Valójában, azt csinálja ő is a parkban, amit én az archívumban. Csak neki van egy gazdája, aki néha rángatja jobbra-balra, én meg most a kutatásban a magam ura vagyok.