Vannak olyan berlini emberek, akik nem ott élnek. Például én. Ha ott élnék, mint egy házasságban, összetartoznánk. Szépen öregednénk, Berlin és én. Így örök szerelem: ha meglátom, belobban, ha akarom, ha nem.

Az utazás szervezése prózainak tűnő dolgokkal, pl. a kutyám elhelyezésével kezdődött, pedig elég sok izgalommal járt. Előtte két héttel ütötte el egy autó az ikertestvérét, aki egy veszprémi tűzijáték miatt világgá futott. A szívem szakadt meg érte, s a gazdájáért, a fiam barátjáért is.

Mindenféle verziók voltak, nem sorolom, végül egy szerencsés véletlen során az egyik kutyagazda a parkból bevállalta Bodzát. Azt hittem, szívességből, de útközben mondott egy árat, kissé meglepődtem, és persze elfogadtam.Örültem, hogy biztonságban tudom majd. Megkértem, a Karlsaue parkba inkább ne vigye, ott minden bokrot ismer, s az volt a rémálmom, egyszer gondol egyet, s elindul megnézni, otthon vagyok-e. A Frankfurter Strasse négy sávján nem jut át élve. A Claudia kutyája úgy fogadta, ahogy a gyerekek szokták az ovis társakat, ilyet én még nem láttam. Hálából engedte, hogy simogassam, amit még soha, romániai mentett kutya, nem bírja a feléje nyújtott kiszámíthatatlan kezeket.

Amikor otthagytam a cókmókjával, egész úton a hiányát kellett tudatosítanom, folyton kerestem magam mellett, kb. összenőttünk, azt hiszem. Másnap kora reggel indultam Berlinbe, és bevallom, ott már hamar elkezdtem élvezni, hogy nem vagyok egy póráz végén.

Érkezésem után különös mélabú szállt meg, azt hittem, az időjárás teszi, picit szemerkélt is, ami nekem alapból Berlinhez tartozik, es nieselt, it’s drizzling, mondogattam. Minden ismerős volt, a házak, terek, hangok, szagok, emberek, és a tudat, hogy röpke két napig fogom látni, szagolni, hallani, elszomorított. Konkrétan, folyton bőghetnékem volt.

De bőgni nem volt idő és alkalom.

A Collegium Hungaricum kiállításával indítottam: a Westblick-Ostblick két kiváló fotós, Szilágyi Lenke és Lothar Wolleh művészportréiból válogatott. Egészen különleges élmény volt, mert a kétféle látásmód a számomra többnyire ismert alkotók világait másképp közelítette, az érzékenység minden ábrázolásban tetten érhető, de a Szilágyi-képeken finomabb, intimebb. Wolleh elemel-felemel,jóval több benne a megrendezettság, az alanyok beálltak a fotósnak, Szilágyinál kitárulkoztak. A keletiség-nyugatiság nekem most fontos, gondolkoztam is, mennyire erőltetett, ha így nézzük ezeket a képeket. Végül is lehet. Cím nélküliek. Joseph Beuys-ot is sokat fotózta: elvihető poszteren épp a kasseli installációja előtt suhan át. A szelleme most is ott kísért a Neue Galerieben, Shelley Sacks műhelyében. vittem is neki egyet ajándékba, nagyon örült.

• 

• 

• 

Aztán átmentem a Német Történeti Múzeumba egy találkára: az óriási documenta kiállítás (Kunst und Politik) egyik kurátorával (kelet-nyugat) előbb hosszan kávéztunk, majd együtt végignéztük a tárlatot, mesélt, én kérdeztem, megint mesélt… Mindez három és fél óráig tartott. A saját kutatásom kiváló kiegészítése, továbbgondolása lesz annak, amit ők feltártak, bízom benne. A végén egyedül is be akartam járni, bogarászni, de nem bírtam, el kellett jönnöm. Óriási merítés, remek kutatások, befogadhatatlanul zsúfoltan installálva. Erről ennyit, summáztam elégedetlenül.

• 

• 

• 

Kávé, szőlő, kiváló energiabomba, reggel óta nem ettem, majd a Művészeti Akadémia archívumos kiállítása. Képtelen voltam élvezni, legalább két órán keresztül bolyongtam benne, alig néhány installáció fogott meg, műviesnek, erőltetettnek, lelketlennek éreztem, és sosem fogom tudni eldönteni, mennyire bukott a dolog az én fáradtságomon.

Séta a Tiergarten szélén (nahát még ez is), mert még egy kiállítás várt a Világ kultúráinak házában. Épp nekünk, magyaroknak való: illiberális kortárs művészeti válogatás. Ettől magamhoz tértem: egy videó installáció hotelszobákkal, monológokkal: menekült feeling egészen másképpen, annyira, hogy otthon éreztem magam. Tárgyak a lomis tévékészülék körül, a levideózott hotelszobák tartozékai, és a kamera előtti világ bennem folytatódott. A legerőteljesebben egy idős, talán szír férfinál, aki rengeteg vajat pakolt be a kicsi szállodai hűtőszekrénybe.

Aztán vacsora egy régi brüsszeli barátnővel, aki eredetileg berlini. Nemrég elhunyt mamája hagyatékát rendezi: volt nála egy furcsa fa gyertyatartó, amit megpróbáltunk elhelyezni a Spree vizén, vagy a partján. Nem sikerült, sehová sem illett. Egészen hazáig kísért, meséltünk felváltva, ő egy megszállott camera obscurás hajósról, akit ott a parton biciklizve szúrt ki. Megismerkedett vele, s a fotóit beajánlotta egy párizsi múzeumnak. Aranyáron megvették, a hajó tulajdonosa soha ilyenről nem álmodott. Én a saját életem fordulatairól, amikről korábban soha nem mertem álmodni, például Kasselről és a lázas archívumkutatásról.

Másnap reggel a kasseli képzős egyetemistákhoz csatlakoztam, hogy megnézzük együtt a Jüdisches Museum tárlatát. Ez volt a berlini két nap kulturális fénypontja, Yael Bartana Berlinben, Amszterdamban élő, eredetileg izraeli művész installációi. Annyira erősen hatottak rám, szinte egytől-egyig, hogy arra gondoltam, nekem még vele dolgom lesz az életben: azóta is töröm a fejem, mi legyen az… A kulturális emlékezet darabjaiból állít össze fiktív (megváltás)történeteket: Redemption Now. Mindenféle ikonológiát mozgósít merészen és végtelenül okosan: összeszövi a zsidó emlékezet traumatikus mozzanatait azokéval az országokéval, ahonnan elűzettek: Lengyelországéval, Németországéval. Közben persze elemel, kifordít. A látásmódját és eszközhasználatát a magyar Kisspál Szabolcséhoz tudnám legjobban közelíteni, aki nem kevésbé tehetséges, csak nem annyira ismert.

• 

• 

 Ez a múzeum egész közel van a kedvenc negyedeimhez, de nem volt idő bóklászni. Kárpótlásul egy csepp arab kifőzdében ebédeltem (egy 20 méter sugarú körben volt kínai, dél-amerikai, indiai étterem, alig tudtam eldönteni), a lencseleves győzőtt, amit Tumi kínált. Utána egy csirkés, falafeles, humuszos tálat kértem, úgy megpakolta, felét el kellett vinnem vacsorára.

Délután dolgoztam, este a kedvenc könyvesboltomat bújtam, vettem karácsonyi ajándékot, megszokásból, négy éve is ott vásároltam párat. Aztán sétáltam picit, hallgattam többedmagammal egy szabadtéri operaelőadást, zengtek az áriák Unter den Linden, a hársfák alatt. Reggel újra elszomorodtam, sétáltam hát egy rövidet indulás előtt. A vasútállomáson egy kedves ismerőssel reggeliztem, ez megvigasztalt.

Kasselhoz közeledve otthonosságérzet fogott el: a vonat is erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, viaduktokon, alagutakon át éri el a várost. „Habichtswald”, „Dönche”, „Luftbadwiese”, „Karlsau”, „Fuldau”, sorolgattam a kedvenc erdeim-helyeim mesés neveit, s nagyon vártam Bodzával a találkozást.